“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)
Lehet az kitaposott, járatlan, felfedezetlen. Könnyű, vagy éppen nehezen járható. Mérhetetlen magányos, vagy éppen kart-karba öltős. Fájdalmasan nehezen járható, vagy éppen vidáman a semmibe rohanó-kanyargós. A Kinizsi 100 óta valami eltört bennem, szerencsére jó értelemben. Állandóan mennék. Gyalog. Mindegy, hogy hova, de menni akarok, mintha valami várna a célnál. Furcsa ez a késztetés, nem gondoltam volna, hogy pont a gyaloglás lesz az, ami ennyire magával ragad. Főleg egy olyan korban, amikor gyakorlatilag bárhova eljuthatok, viszonylag reális áron, elviselhető időtartamon belül. Mégis. Menni akarok.
Tele van az út lábnyomokkal. Kaotikus képet alkotnak szemem előtt a semmibe futó, kacsázó, feszesen lépkedő, bizonytalan, egy helyben toporgó, érdeklődve meg-megálló, rácsodálkozó, határozott lábak mintái. Nyomok fraktálkáosza, mégis valahol érzem belül, hogy van benne rendszer, csak még nem látom át. Óvatosan próbálgatom, hogy melyik lábnyom az én méretem. Bármennyire is keresem, egyik sem az enyém. Csak a hátam mögé utasított poros útfelületen ismerem fel a tétovázó sajátjaimat. Mementója az út az útban jelenségnek. De ki akarna visszafele haladni a már túlságosan is jól ismert úton?
Fák, bokrok, kidőlt fatörzsek, kövek a tanúi, hogy haladtak már előttem ezen az ösvényen. Egy kíváncsi hangya figyeli minden mozdulatomat, de nem tudja felfogni nagyságomat. Én is fölfelé figyelek, de nem tudom felfogni a fölém növő világ nagyságát. Egyelőre csak részleteket látok. A hangya én vagyok.
Honnan, miből árad ez a higanysűrűségű, igaz csend? Mintha a természet levegőt készülne beszívni felfoghatatlan tüdejébe, hogy aztán forró leheletével megtöltse üresedő szívemet, fejemet. Lassan feloldódik a pausa, mellkasom óvatosan megemelkedik, újra az útra figyelek minden erőmmel. Menni kell tovább.
A K100 utolsó 20 kilométere kiábrándítóan kiégetett . Szerintem sok sorstársam vergődik saját negatív gondolatainak ragadós anyagából szőtt hálójában, ahol egy kövérre hizlalt, helytelen önértékelésből, önsajnálatból, akaratgyengeségből teremtett pók lesi vergődését. Nyolc obszidián szem tükrében saját tehetetlennek hitt vonaglását látja vissza az ember. Majd az ízelt lábú mérgét lassan, komótosan áldozatába fecskendezve bénult mozdulatlanságra kárhoztatja azt. Az ilyen teremtmény pedig lassan öl. A végén szárazra szív.
Talán az adja az utolsó 20 kilométer sava-borsát, hogy lemarja, lecsupaszítja az embert minden szinten. Egy gondolatoktól mentes, egyszerű, sima elme, egy gyaloglógép-húsbáb, egy folyamatosan ismétlődő mantra: menj, nem állhatsz meg, nem adhatod fel... Elfeledkezik a tudatos énjéről, a hétköznapi gondokról, sirámokról, önsajnálatról, minden olyan vélt, vagy valós sérelemről, amelyek visszahúzzák az embert az úton. Bár az utolsó 20-as táv fizikálisan hihetetlenül megviselt, botladozva, sántikálva haladtam, mégis, így utólag visszatekintve tiszta, határozott lábnyomokat hagytam magam után. Legalábbis körvonalaiban határozott nyomokat. De az avatott szem azonnal érzékeli, hogy ezek egyelőre még csak vonalak. Ígéretes, lehetőségeket rejtő, idővel határozott képpé, izgalmas történetté teljesedő nyomai egy emberré váló embernek.
A cél látványát mindenki szereti. A célba érkezés gondolata, az érzet, hogy túl vagyok rajta, megcsináltam, íme, lássátok hát teljesítményem - lett légyen az fizikai, szellemi, vagy lelki teljesítmény - mindenki számára etalon.
Azonban sok sorstársam csak a cél látványát szereti. Az odáig vezető út ellenben halálra rémíti, elkedvteleníti, "inkább meg sem próbálom, túl nehéz ez nekem" gondolati szakadékba veti őt.
Sokat törtem a fejem, hogy mi is jelentett számomra a Kinizsi 100. Rájöttem, hogy szeretem a cél látványát. Szeretek azon átlépni is. És bármennyire is fájjon az az út a célig, muszáj végig mennem rajta. Legyen az a járás bármennyire is fájdalmas, bizonytalan, vagy éppen örömmel teli, határozott. Gyalogolni mindenki tud, de járni az úton már kevesebbeknek adatik meg. Tanulom a járást...
