Régóta nem írtam ide egy sort sem. Pedig lenne miről. De nem volt kedvem. Annyi mindenre lehetne hivatkozni: nagyon meleg van, fáradt vagyok, más irányú elfoglaltságaim voltak, nyaraltam stb. Pedig annyi a titka az egésznek, hogy egyszerűen nem volt kedvem akár csak egy nyamvadt betűt is leírni. És tényleg. Ötletelés-agyalás persze ment ezerrel a háttérben, van elég motiváló élmény is bőven. Csak ez a fránya üres papír... ránéztem az üres virtuális lapra, majd egy könnyed mozdulattal inkább felpakoltam a cuccaimat, majd elballagtam edzésre, vagy éppen az Anna fürdőbe. A közeljövőben azonban mindent megírok majd ide. Tényleg van mit.
Lassan egy hónapja van egy folyamatosan visszatérő gondolat, érzet, amely néha rám nyitja elmém ajtaját. Nem jegyeztem fel a pontos dátumot, de több, mint három hete nem gyújtottam rá cigarettára. Középsuliban szívtam el az első szálat. Ha nem csal az emlékezetem akkor 15 lehettem. Gyakorlati oktatás után, hazafele a buszhoz kinéztem egy elhagyatott játszóteret. Leültem egy padra. Enyhe szégyenkezéssel és persze némi bűntudattal, de ezeknél az érzéseknél jócskán nagyobb kíváncsisággal rápöffentettem egy igazi homlokhorpasztós hegyi levegőre (értsd.: fehér dobozos cigaretta). Hát... nem azt az élményt adta, amire vártam. Mire számítottam? Valami éteri ízvilág, lágy, illatos füst. Ezzel szemben: szédülés, beindult, vehemens nyálképződés, kesernyés, kátrányos füst. Aztán még ücsörögtem vagy fél órát a padon, mert annyira bekábultam, hogy nem bírtam elindulni. Aztán persze amatőr módon rágóval próbáltam elnyomni a szagot. Persze Anyám előtt viszonylag hamar lebuktam :)
"- Fiam tiéd ez a cigi?
- ÁÁ, Anyu, nem, dehogy, nem dohányzok!
- Aha, de a te munkaruhádban volt!
- Innye, hogy az a..."
A kezdet kezdetén izgalmasnak tűnt suttyomban dohányozni. Szülők nem tudták, mégis csak egy faszán felnőttes dolog, plusz akkoriban néha már bepusziltunk a barátaimmal néhány sört is, ahhoz meg különösen jól mutatott a kezünkben a cigi. Legalábbis azt gondoltuk legbelül, hogy már kész felnőttek vagyunk. Aztán teltek múltak az évek, és azon kaptam magam, hogy a kezdeti havi egy doboz cigi már csak egy napi adagomat fedezi csak. Ha pedig a barátokkal ugrottunk össze valami csendes ülős sörözésre, akkor nyugodtan számolhattam még egy doboz cigivel aznap estére. Így ment majdnem egy hónappal ezelőttig. Hogy mi történt? Hogy miért tettem le? Hát nem a sport miatt, meg nem is azért, mert egészségtelen, vagy sokba kerül.
Egyszerűen már nem jelentett többé élvezetet a dohányzás. Nem adott semmi pluszt. Jó, tudom, ha most ezeket a sorokat olyan ember olvassa, aki soha életében egy slukk cigit nem szívott el az furán nézne rám. Milyen pluszt tud adni a cigaretta? Sorolhatnám: ha ideges voltam lenyugtatott, segített összeszedni a gondolataimat, ha írogattam, kihagyhatatlan társam volt egy-egy komolyabb baráti beszélgetés és vita közben. Aztán jó volt néha szex után is. Sör mellé pedig adott volt a dolog.
Néha nagyon is hiányzik, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem azt a sürgető késztetést, hogy rá kell, hogy gyújtsak. Nosztalgia érzet van dögivel, főleg, ha illatos, minőségi dohányt fúj felém a szél, vagy valamelyik figyelmetlen embertársam. Aztán persze a sör mellé jó volna rágyújtani, időnként hiányzik az a szertartásos mozdulat, de ez a hiány is lassan kikopik belőlem. Egyébként a tisztulási folyamat beindult már, szabályosan érzem, hogy szabadabban kezdtem lélegezni, azonban most kezdett el felszakadni a tüdőmben a dzsuva, szóval lesz néhány érdekes napom. Gondolom szaunázással és gőzfürdővel lehet ezen segíteni, újabb indok, hogy két doboz cigi megspórolt árán inkább az Anna fürdőbe másszak el inkább M.-val. Az a legjobb az egészben, hogy nem érzem magamban a bizonytalanságot.
Beszélgettem erről a témáról korábban már pár barátommal, sokunk választotta azt az utat, hogy csak ital mellé gyújtottunk rá. Ez sem feltétlen vált be, mert ilyenkor egy ültő helyünkben jött a láncdohányos effektus, 4-5 óra alatt elnyomtunk egy doboz cigit. Ez sem igazán járható út.
Semmi kedvem nincs prédikálni a cigaretta ellen. Fölösleges, olyan, mint, ha arról tartanék kiselőadást, hogy a háborúzni rossz. Örülök annak a biztos érzésnek magamban, hogy már nem fogok rágyújtani többet. Soha ne mond, hogy soha. Nem mondom. Csak nem gyújtok rá többé.
