Unom?

Unom a várost. Zajaival, a kosszal, poros levegőjével, a fél óránként száguldó mentő-rendőr-tűzoltó autóival, a frusztrált lakosaival együtt. Unom a falfirkákat, a giga multi plakátokat.

Unom a hazai kultúr- sport és a helyi-országos politikát. Unom a politizáló falskeresztényeket, a jobbközépet, a libsit, a bolsit, a masírozó-karlengetőket, de halálosan unom a rasszistázó cigányságot is. Kövezzetek meg nyugodtan, de nem megyek el szavazni sem, nem tudnám lelkiismeret-furdalás nélkül leadni a voksomat egyetlen egy magyar pártra sem.

Unom a netet, a facebookot, az elektronikus sajtót, a gyógyszer- és autógyárak kéretlen felugró reklámait, sőt a blogolást is. Unom a világvégés-világégés, ki fognak minket irtani, mennyien haltak meg a ráktól témájú cikkeket. Hálát adok az égnek, hogy nincsen tévénk.

Unom az új típusú étrendek-fogyókúrák kitalálóit, és a mögéjük fanatikusan felsorakozó felhasználókat, a meddő vita-örvényt, az "Én ilyenes-meg olyanos vagyok"-ot, a tudálékosan vigyorgó izom-megmondó embereket, ha például vasat merek lengetni egy edzőteremben.
Unom az új típusú mozgás-edzéstrendeket, hangzatos nevüket, logóikat, a mögéjük felépített franchise rendszereket. Dörzsölt orgazda módjára, innen-onnan összelopkodott mozgássorokat tukmálnak rád borsos áron. Miközben a több ezer éves múltnak örvendő jóga, vagy a viszonylag fiatal pilates, és más gyógy- és rehabilitációs módszerek már régóta elérhetőek mindenki számára. 

Az új mindig jobb! Ez az, ami nem igaz. Nem a fejlődéssel van a bajom, kutatás-fejlesztés-változtatás-finomítás kell! 

A lopás ellenben már zavar, a lopás levédése még inkább.
Vissza kellene térni a kiindulási pontra, vissza az egyszerűhöz.

Nem depressziós vagyok! Nem. 

Csak felébredtem. Szerencsére fokozatosan múlik az ébredés utáni sokk, a fogcsikorgató düh, majd az azt követő apátia is. Nem akarok remete lenni, nincs kedvem falakat húzni magam köré, nem akarom kizárni a külvilágot, mert bármennyire is azon lennék, úgy is betörne elvonultságomba. A külvilág előtt kinyitottam az ajtót, de ezzel párhuzamosan az ablakokat is. Hadd vigye ki a hűs szél a betörő szennyet-penetráns szagot, ami jó, az meg úgy is bent marad ideig-óráig-évekig-élettartamig. Figyelek, szelektálok, erősen. Még mindig dühöngök, ha hülyeséget látok, de legalább már veszem a fáradtságot, hogy körbejárjam a miértet. Vizsgálgatom, döntök végül. Igyekszem elfogadni a dolgokat, más szemszögből megvizsgálni egy-egy eseményt, elfogadni a végeredményt. És ez így van rendjén. 

Persze a sztoikus, önmagától örökké mozgásban lévő, szemlélődő, igazán nyitott nyugalom vágyott állapota még messze van, de az utóbbi időszakban néha megérintett a szele ennek az áldott létezési formának. Be lettem oltva vele. És ez is így van rendjén. :)