Meghasonlottam. Mintha kinőttem volna magam. Mintha szűk lenne ez a jelmez, ez a húsbáb, a mindennapi rutin. Mintha a belső-külső káosz, a világ zajai, a rohanás, a fel-felvillanó-lobbanó-lángoló hétköznapi-spirituális-szakrális-világi-profán őrület tengerében tényleg egyfajta csendes vizekre tévedtem volna. A bennem élő, belőlem részt követelő beteges hódító, a rutinszerű egzisztenciális rettegés, a mindent átszövő nemtörődömség és válogatott komplexusok falanszter-fátyla felhasadt volna, és felsejlett mögüle valami szép, valami csendes, valami iszonyú erő, amely nem fél, nem retteg, soha nem fogy el, nem merül le és el, nem követelőzik, erélyes, de nem erőszakos, végletekig türelmes, örökké alkot, és folyton, szívet melengető módon mosolyog. Megtörhetetlenül.
