Valahol, valaha volt egyszer a hazai régészet tudománya. Érdekes dolog, de ha megkérdezték tőlem, hogy mit dolgozok általában kétféleképpen reagáltak rá az emberek:
1. Istenem, de jó neked, tök érdekes lehet a munkád. Mókusszőr ecsettel dolgozol? Gyerekkoromban én is régész akartam lenni. Meg Indiana Jones, meg Lara Croft.
2. Mekkora a hülyeség, micsoda pénzpazarlás, kit érdekel, hogy mi van a földben elásva, baromság, ja és mondtam már: hülyeségességesség. Meg baromság is. Meg sokba is kerül. Meg hülyeség.
Nos, a fenti két vélemény maximálisan leképezi a laikusok két táborának mentalitását, a régészet tudományának megközelítését. Az első csoport tagjai elfogadják, értékelik a régészet szépségét, érdeklődve hallgatják, hogy pontosan miről is szól ez a munka. (Később kifejtem pontosan egy régészeti ásatás minden gondját-baját, az első kapavágástól a december eleji fagyos sátorbontásig.) A második csoport tagjai innen-onnan összeszedett információk alapján messzemenőkig szűk látókörrel, gyakran komoly tárgyi hibákat vétve elítélik a munkánk. Mert az újság ezt írta, meg te jó ég, loptok, csaltok, hazudtok... A kezdeti időszakban mindig felháborított az ilyen jellegű hozzáállás, azonban ma már különösebben nem ráz meg a negatív vélemény. Miért is? Könyörgöm, Magyarországon élek! Nem vagyok hülye. Tegye mindenki a szívére a kezét, majd próbáljon már felsorolni néhány olyan szakmát, ahol nem dolgoznak tolvajok, inkompetens barmok, önjelölt hősök, hazudozók, adócsalók, szakmailag funkcionálisan alkalmatlanok, korruptak, kurvák, gengszterek, sógor, csókos, koma, jóbarát... Igen rövid lett a lista nálam, gyakorlatilag nem tudok ilyen szakmáról. Ez alól a régészet sem kivétel.
Miért is kell kutatnunk a múltat? Nagyon egyszerű a válasz erre: egy olyan nemzetnek, egy olyan országnak amely nem ismeri a múltját, nem kutatja a régi idők eseményeit, annak a népcsoportnak nincsenek gyökerei, nincsen jövője. Csak a múltból lehet igazán jól tanulni.
Szkeptikusoknak: Sokba kerül egy ásatás? Tényleg? Miből gondolod? Ja, mert olvastad valami újságban, meg megnézted, hogy a "szakértők" miket nyilatkoznak le a kommentekben? Akkor fogadj meg egy jó tanácsot barátom: vedd a fáradtságot, keress rá a neten az Örökségvédelmi Törvény idevágó passzusaira. Ez a törvény pontosan, számszerűleg, legjobb emlékeim szerint százalékos arányban meghatározza, hogy mennyi pénzt lehet elkölteni egy-egy ásatás finanszírozására a beruházás teljes összegéből. Szándékosan nem fogom itt idézni a kiemelt tartalmi részeket a törvényből, legyen ez a házi feladata mindenkinek. Egyébként leírok most egy tanulságos-érdekes történetet az Örökségvédelmi Törvénnyel kapcsolatban. Történt egyszer, hogy egy felháborodott Csongrád megyei polgármester és egyben országgyűlési képviselő habzó szájjal berongyolt a Móra Ferenc Múzeum igazgatójához, hogy hatalmát fitogtatva rendet tegyen az ásatási számlák körül. Mivel az igazgató nem bírt a Kegyelmes és Nagy Tekintélyű Naccságos Úrral, ezért behívatta az akkori régészeti osztályvezetőt. Naccságos Uram ismét rázendített a mondókára, mire az osztályvezető a lehető legegyszerűbb módon rámutatott arra, hogy Naccságos Úr, maga is megszavazta ezt a törvényt anno! Ebből is látszik, hogy a tisztelt polgármester úrnak fogalma sem volt arról, hogy mire nyomta rá az igent. Ha pedig szavazatával hozzájárult a törvény hatályossá tételéhez, akkor tegyen lakatot a szájára, vagy ha már ennyire szúrja a szemét a valós vagy vélt sérelem a számla miatt, akkor éljen képviselői jogkörével, és nyújtson be módosító indítványt ez ügyben. Egyébként a fenti történet maximálisan jellemzi a magyar társadalom egyik népbetegségét: a jogait mindenki tudja, de a kötelességeit rendszeresen elfelejti.
Ez különösen igaz az országgyűlési képviselő urakra és hölgyekre.
Egy ásatás kerülne sokba? Biztos így van? Egy olyan országban, ahol 2 milliárd forintba kerül egy kilométer autópálya megépíttetése... A horvátok alagutakat fúrnak a hegyekben, hogy tudják folytatni az autópályáikat, és érdekes módon náluk csak 1,1 milliárd egy kilométer út. A németeknél is ennyi. Mondjuk germán barátainknál még a mai napig vannak olyan autópályák, amelyeket Hitler veretett. Nálunk egy év és már toldozgatják-foldozgatják a sztrádákat, pedig 2 milliárdért épült, elméletileg van benne anyag. Hadd ne mondjam, hogy időnként milyen cifra történetek köszöntek vissza a gépészektől, meg hogy hol landolt a humusz, a töltésanyag...Akkor hogy is van ez? Nem a régészeti feltárás teszi ilyen méregdrágává a beruházásokat, pedig egyesek előszeretettel hangoztatják ezt.
Tény, hogy a feltárások viszont jócskán lelassíthatják a beruházásokat, így maximálisan meg tudom érteni az építtető cégek főmérnökeinek haragját, amikor szorítja őket az idő, a kötbér, a szar időjárás, meg a
cégcsőd. Egyszer az egyik ismerősöm azt vágta a fejemhez, hogy miattunk csúszik az M43-as autópálya átadása. Én meg néztem rá nagy ostobán, hogy helló öreg, nem hallottál a
SZEVIÉP botrányról? Már régen átadtuk a területet a kivitelező cégeknek. Az M5-ös autópálya kapcsán is előszeretettel hivatkoztak ránk, a régészek miatt nem halad az építkezés, miközben már régen levonultunk a nyomvonalból. Összegezve: valóban lassítjuk időnként a munkálatokat, DE ha valami miatt nem készül el az autópálya szerkezete időben az nem miattunk következik be, hanem a sok esetben
tisztázatlan alvállalkozói rendszer, a meg nem történt kifizetések, tudatosan bedöglesztett, ÁFAcsaló cégek miatt van. A SZEVIÉP botrány hatalmas port kavart az országban, még sem történt a mai napig semmi az ügyben. A bűnösök vígan élik mindennapjaikat, miközben alvállalkozóik és azok alkalmazottai a mai napig nem láttak egy fillért sem a munkájuk után. Többek között a Múzeum sem. Az eset már csak azért is felháborító, mert a SZEVIÉP céget a csőd után újra megalapították Faddon. 2 milliárdos alaptőkével. Magyarország, én így szeretlek!
Baranyi Úr nyilatkozata
Baranyi Úr, Baranyi Úr, ennyire azért nem vagyunk hülyék...
Most pedig leírnám az elejétől a végéig egy ásatás menetét. Tehát: ahhoz, hogy áshasson egy régész egy adott területen számtalan kritériumnak kell egyszerre megvalósulnia. Vagy pályázati úton előteremti a pénzt az ásatásra (viszonylag ritka a tervásatás), vagy ha szerencséje van, akkor éppen beruházást szeretnének kivitelezni a területen (autópálya, üzletláncok telephelye, gázvezetékek stb.). Ha kiadja az ásatási engedélyt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, időközben már eldőlt, hogy melyik vállalkozó végzi a gépi humuszolást és fuvarozást, valamint ki hozza a fizikai munkaerőt (szakzsargonban Emberkereskedő), akkor egy megadott időpontban elkezdődhet végre az ásatás. Az ásatás területétől, a beruházás nagyságától függ, hogy mennyi ideig maradunk egy adott ásatáson. Persze a szkeptikusok kórusa máris azzal jön, hogy: Húzzuk az időt! Én erre csak egy közkeletű magyar kifejezéssel élnék: Kötbér. Igen, ránk is vonatkozik. Mondanom sem kell, ha kötbérezik a Múzeumot, akkor gyorsan el lehet búcsúzni az állásától az embernek. Már akinek.
Mondjuk kötbér nélkül is kirúgtak mindannyiunkat.
Komolyabb területeknél a tábor kijelölése az első feladatok közé tartozik. Ez egy rendes, vécével, szélvédett, naptól védett, szedett-vedett tábor katonai sátrakkal, lakókocsikkal, jó esetben kutyával és őrrel. Ezzel párhuzamosan a tervek alapján kijelölik a humuszdepót, amelynek nagyon szigorú talajvédelmi feltételeknek kell megfelelnie, pl. külön kell tárolni a humuszt az altalajtól. Ezt a talajvédelmis ellenőrök időnként lemeózzák, ha valami nem klappol már kész is a feljelentés, illetve lehet fizetni a komoly bírságot. Szerencsére erre ritkán kerül sor, általában a cégek megússzák figyelmeztetéssel. Közben a gépek is nekilátnak a humuszolásnak. Komoly szaktudást, odafigyelést kíván meg ez a tevékenység, a gép teljesítményétől függően megfelelő létszámú fizikai munkaerőt kell biztosítani ehhez a munkafázishoz. Általában 2-3 fő, ezek a személyek végzik a munka nyesési fázisát. Mi a nyesés? Az egyik legfontosabb munkafázis, alapelv, hogy jól együtt tudjon működni a gépész és a lapátosbrigád, ugyanis a kotró forgó tornyából nem mindig látja rendesen a gépész, hogy milyen mélységig kell lemenni a kanállal. Ezért kell tapasztalt, nyugodt embereket erre a feladatra kijelölni. Általában altalajig megyünk, a humusz vastagsága területenként változó lehet, van ahol 10 centi, van ahol 2 méter. A nyesés szerepe, hogy morzsamentes, sima, jól átlátható, tiszta felületet kapjunk. Ha ez nem valósul meg, akkor elkerülheti az ember figyelmét egy-egy komolyabb régészeti objektum. Ugyanis vannak "rejtőző" objektumok, amelyeket nagyon nehéz kiszúrni. Csúf látvány amikor egy emberi koponyát elránt a gép. Egyébként a lehumuszolt területet a legegyszerűbb így elképzelni: napfénysárga homogén talajban fekete kör, amorf, téglalap, kígyózó foltok tömkelege, időnként rendszerben megjelenve. Na, ezek a fentebb említett objektumok. Ezek lehetnek cölöphelyek, szemetesgödrök, karám- vagy vízelvezető, védelmi árkok, sírok, házak, kemencék, füstölők stb. Mementói az egykor élt ősöknek. Ha szerencséje van a régésznek, akkor rászalad egy komplett településre, nem csak valami hevenyészett szálláshelyre vagy külső állattartó telepre. Borzalmasan látványos tud lenni mondjuk egy 10 hektáros település a légi fotókon, kirajzolódnak az egykori erődítések, az épületek viszonyai, a település akkori szerkezete. Egy komolyabb temető feltárása is hihetetlen figyelmet, gondosságot igényel. És persze egy remek, hozzáértő csapatot.
Mit is csinál egy régésztechnikus? Mit is csinálok én, ha éppen hagyja a Móra Ferenc Múzeum fenntartója Csongrád Megye Önkormányzata? Szóval: rajzolok, fotózok, gépeket irányítok, betanítom az új kollégákat, szétválogatom a leleteket, felszínt rajzolok, ások, nyesek, talicskázok, legyalogolok egy nap átlagosan 10-15 kilométert, meg minden olyan dolgot, amihez a régésznek éppen nincs kedve. Sokszor kell komolyabb konfliktusokat békés eszközzel megoldani, bár eddigi pályafutásom során még egy-két alkalmat leszámítva nem kellett ordítoznom nagyon. Viszont amikor kiüvöltöztem magam, nagyon sok kolléga megdöbbent, hogy ilyet is tudok. Meg könyörögnöm sem kellett soha. Dolgoztam egy olyan ásatáson, ahol a technikus kollégán nagyon látszott, hogy távolságtartó, a kommunikációt minimálisra állító ember. Emiatt a földmunkát végző kollégák vonakodva dolgoztak neki. Így gyakorlatilag az ásatási humán irányítása, része rám hárult, ellenben a kolléga az ásatás szakmai irányítását tökéletesen vitte. Van ez így. Az embereket úgy kell szeretni, ahogy vannak, és ha látják azt az alapvető tiszteletet, amit tálcán nyújtasz feléjük, akkor sok baj nem érhet.
Bontási munka. Hát ez az egyik legfontosabb része a tevékenységünknek. Leletmentés. Nem, nem mókusszőr ecsettel esünk neki az objektumoknak, úgy nem haladna. Az olyan lenne, mint löttyedt f@sszal kefélni. Ásólapát, spakni, horoló, csákány (a kedvencem) és egyéb akár házilag fejlesztett eszközöket vetünk be a siker kedvéért. Néha annyira kemény a föld (pl. Maroslele környéke) szívem szerint pár rúd dinamitot is felhasználtam volna. Volt olyan ásatás, ahol kétnaponta törtek a szerszámnyelek. Fokozott óvatossággal kell eljárni, ha valami komolyabb leletre bukkan az ember, bár a restaurátorok villámgyorsan össze tudnak illeszteni, ki tudnak egészíteni bármilyen régészeti leletet, ez különösen igaz a kerámia anyagra. Rohadtul idegesítő tud lenne, amikor óra hosszákon át vigyázol valami értékes leletre, jön a régész, beugrik a gödörbe, te meg sápadtan közlöd vele, hogy az érdekes lelet, amit meg szerettél volna mutatni neki pont a talpa alatt van. Na, igen a leletek. Sokan kérdezik tőlem, hogy milyen értékes dolgokat találunk, találtunk. Ugye itt tipikusan arra gondol a többség, hogy tele van az ásatás arannyal meg ezüsttel, mert a ma emberének szemében ez jelenti az értéket. Hát, ez bizony tévedés. Bizonyos népek simán kirámolták egymás halottjait temetés után, így nem ritka, hogy már a feltárás előtt 1600 évvel mondjuk eltűnt az értékes leletanyag. Hát, akkoriban is emberek éltek a földön. Pedig, ha találsz mondjuk egy ultra ritka vinca kultúrából származó idolt, akkor majd kiugrasz a bőrödből.
Az előbb említett kultúra :) : Szóval kinek mi számít értékesnek.
Folytatása következik!
