Egyik lépésből következik a másik. Aztán a következő. Aztán még egy. Egy újabb. Fáj minden egyes mozdulat, tiltakozik a test, ég a boka, zakatol a fej, nyilall a térd, zilált a levegővétel. A bakancs kőkolonc, a hátizsák mázsás súly, a nadrágszíj szögesdrót, a bőröd a hajlatoknál leginkább egy drótkefével meglehetős kegyetlenséggel végigdörzsölt, hurkás felületre hasonlít. Néha megállsz zoknit cserélni, de rájössz, hogy 60 kilométer után nem sok értelme van. A vér, a kifakadt hólyagok miatt a zoknik beleszáradtak a sebekbe. Több kárt okoznál a cserével, mint amit használna. Három körmöd biztosan le fog válni. Már nem hat a fájdalomcsillapító, mindennek hamuíze van, az éltető víz már nem hűti le tested, gondolataid. Pedig forrásvíz. Igazi hegyi forrásból származó, jéghideg víz.
Nincsenek göcsörtös-szálfaegyenes-boglyas fák, nincsenek erőt sugárzó dombok-hegyek, nincsenek csúfondárosan, együttérzően mosolygó kövek, nincsenek emberek. Már egy grammnyi sincsen a kezdeti büszke, peckesnek mondható, izgatott-merész járásból. Nincs harag, nincs düh, nincs kisebbségi komplexus, nincs megfelelési kényszer. Nincs beszéd. Nincs, ami negatív ballasztként rajtad csüng, és emészt nap, mint nap, nincs, ami visszahúzzon... csak az Út van. Az Út, a távolság leküzdése, a tiszta levegő, a fáradtság, az izom és ízületi fájdalom, a többszöri hullámokban rád törő holtpontok mennyisége és minősége kilúgoz, átjár, kiéget. Muszáj menned, valamiért nem akarsz, nem tudsz megállni. Értetlenül bámulsz a Baji vadászháznál, 8 kilométerre a VégCéltól kidőlő társaidra, de nincs időd gondolkodni, csak érzed azt a furcsa, sürgető, hívó, lüktető érzést, és újból lépsz egyet, és még egyet, és még egyet...Muszáj menned. Nem az oklevélért, vagy a kitűzőért. Nem azért, hogy 24 órán belül teljesítsd. Nem, itt már szó sincs ezekről. Muszáj menned...
Azért, hogy találkozz önmagaddal. És pont.
Pontokba szedve az események menete.
1. Indulás.
Hajnali négykor indultunk el Szegedről. Talponjáró és Roli bepattantak a harci járműbe, majd szépen követni kezdtük a másik szegedi bandát, ők már ismerték az utat a békásmegyeri startmezőig. Eseménytelen M5-ös autópálya után kezdett érdekessé válni a vezetés, ugyanis viszonylagosan friss a jogsim, így meglepett a dolog, hogy fővárosunkban 70-80 km/h az átlagsebesség. Kellemesen csalódtam, a sávváltásoknál kimondottan türelmesek és segítőkészek voltak a sofőr-kollégák. Parkolás, sorban állás, relatíve gyors nevezés, sorban állás a vécé előtt, sorban állás a rajt előtt, start 7:30-kor. A mögénk besorolt párocska arról fecseg, hogy idén hihetetlen mennyiségű induló van. Néha olyan hangsúllyal ejtik ki a szavakat, mintha nem lenne ehhez joga a kezdő K-100-soknak. Fura.
2. A Horda
Amerre csak nézel, mindenhol emberek. Előtted, mögötted, a két oldaladon. Nők, férfiak, idősek, fiatalok vegyesen. Egybefolyó, masszív arcfal. Hang- és beszélgetésfoszlányok bombázzák hallójárataid, színek kavalkádja táncol előtted, örökké mozgó, színes húsbabák. Ki ilyen, ki olyan. Van itt minden: a sufni tuningos hátizsáktól kezdve a kopogós sétálóbotig, szuper túracsukáktól a sima munkavédelmi bakancsig, márkás zsákok, dzsekik, spéci, csipőtájéki túraövek.
Egy mozgó, giga hernyó vág át az erdei utakon és hömpölyög a cél felé. Komótosabbra vettük a figurát, Roli egy idő után lehajráz minket, akár csak a többi szegedi.
Nagyon sokan vagyunk. Aztán végre leesik a tantusz: Helló öreg, ez egy szervezett teljesítménytúra! Nem pedig egy önszorgalomból, baráti alapon elkövetett nézelődős-fotózós-sétálós túra. Egymás sarkában vagyunk, egymást hajtva lépdelünk előrébb-feljebb-előrébb-feljebb-előrébb-lejjebb-előrébb-lejjebb... Tapasztaltabb túrázok elcsípett beszédfoszlányaiból kihámozzuk, hogy 40 kilométer után már jó lesz, mert a Hordából sokan a 25 és 40 kilométeres távra neveztek be, így a Pilis nyereg és a Nagy-Gete után a létszám megcsappan majd. Így is lesz. Csendben vagyunk, egyre ritkábban beszélgetünk. Talponjáró sem az a beszédes alkat. Tapossuk a hegyet, daráljuk a kilométereket. Legalábbis ebbe az illúzióba ringatom magam. Pedig fordítva van. Csak nem akarom látni. Időnként naivan odavetem Talponjárónak, hogy már túl vagyunk 30 vagy épp' 40 kilométeren. Ő meg úgy néz rám vissza, mint ahogy a játékos, nagy kajla kölyökkutyát kezeljük, ami éppen oda akar piszkítani a frissen mosott szőnyegre, közben bámul rád, hogy, na, most mit fogsz tenni emberszabású? Az emberszabású meg néz vissza azzal az eldönthetetlen mosolyszerűséggel: - Na, Bundás, most mi legyen? Pofán verjelek ezzel az összetekert újsággal, ami mit ad Isten, pont itt van a kezemben?
25 és 40 kilométer között azon morfondíroztam, hogy visszafordulok Békásmegyerre. Nem a fáradtság, hanem a csalódottság mondatta velem ezt elsősorban. Nézelődős-bogarászós-fotózós túrás vagyok. Mi abban a jó, ha több, mint ezer embertársammal egy időben, Hordába rendeződve, egymás sarkát letaposva trappolunk az erdei szerpentineken fel s le. Ha jobban meggondolom, a tájból alig emlékszek valamire. A 40-es ellenőrzőpont után azonban már nem volt vita önmagammal szemben, teljesítménytúrára neveztem be, szóval pofa alapállásba, irány a vadon.
A Horda. Vegyes, nagyon vegyes. Van aki irritál, a többség arctalan, néhány szimpatikus túrázóval szóba elegyedek, pár kilométert együtt baktatunk. Jó érzéssel töltenek el ezek a barátságos, alkalmi beszélgetések, bemutatkozások. Aztán visszaigazodunk az óriáshernyóba, s újból gyilkoljuk a métereket. Legalábbis azt hisszük.
3. Időjárás
Mondhatni igazi túrázóidő, bár a kb. 20 kilométer után eleredő, porszerű áztatóeső úgy hiányzott, mint szar a zsebbe. Ez az aljas esőtípus majdnem 55 kilométerig így is maradt, szóval átázott felszereléssel és ruházattal vágtunk neki a hűvösnek ígérkező estének. Száraz zoknim volt, de azt későbbre tartogattam, végül pedig "kötszerként" végezte. De erről részletesebben a sérülések fejezetben értekeznék. Visszatérve az áztatóesőre. A Pilis-nyereg ellenőrzőpontja előtt rászaladtunk trópusi dzsungeleket idéző erdőszeletekre. Talponjáró szabályszerűen várta, hogy mikor csap le csettegő-kerregő hangján egy Predator a baktató csoportra. Én kicsit reálisabb ellenfeleket hallucináltam az ösvény szélére: Vietkongokat rizs evés közben, miközben ők is, és mi is csodálkozva bámuljuk a zűrzavaros, tér- és időtöréses jelenetet.
4. Felszerelés? Depózni vagy nem depózni, ez itt a kérdés!
A túrát megelőzően is sokat agyaltam, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek feltétlenül nálam kell, hogy legyenek. Írtam egy gyönyörű listát, végiggondoltam, hogy mire lehet szükségem, és mire nem. Nem kell mondanom, hogy a jócskán megcsonkított listám is tartalmazott fölösleges tételeket, miközben a hasznos holmik meg otthon maradtak a polcomon.
Felszerelésem 100 kilométerre:
- kávé lefőzve, kevés cukorral, tejszínhabot nem lett volna értelme rányomni,
- rugós kés, beépített körömvágóval,
- katonai tájoló,
- naptej,
- 70 deka kenyér szendvicsnek legyártva,
- 3 liter víz,
- 4 pár zokni,
- 1 félcipő, 1 bakancs,
- túrakabát, 2 póló, sapka, csuklyás pulóver, rövidnadrág,
- 1 lámpa,
- fájdalomcsillapító, vitaminok,
- napszemüveg,
- telefon.
Ha jól emlékszem ennyi volt a menetfelszerelésem. Nem sok, de hosszú távon minden rohadt kis deka számít. 70 kilométer környékén éreztem, hogy hasogat a hátam és a vállam, pedig addigra már alig volt fölösleges teher a táskámban. Amit legközelebb nem viszek:
- félcipő, csak plusz teher volt, hagytam volna inkább Békásmegyeren a parkoló kocsiban. Nem nagy a súlya, de nem használtam ki a plusz cipőt,
- óvszer. Nem is tudom mit képzeltem...
Amit legközelebb viszek:
- gyufa,
- plusz póló, mivel izzadékony vagyok, jó lett volna, ha van nálam még vagy két darab száraz póló. Hajnali kettőkor csuromvizesen nagyon tudtam volna élvezni a tényt, hogy száraz cucc van rajtam. Kis méretű törölköző,
- kötszer, bandázs, fásli stb., nevezzük, ahogy akarjuk, de nagyon kellett volna vagy 3 guriga...,
- több fájdalomcsillapító, lábkenőcs,
- fejlámpa,
- óvszer. Na jó, soha nem lehet tudni...
Depózás. Azt jelenti, hogy van egy segítőkész barát, rokon, feleség, férj stb., aki végigcsinálja veled a túrát, persze csak lelkiekben, plusz egy autó van a segge alatt, amellyel megadott pontokon megjelenik, és mindenféle jóval lát el téged a csomagtartóból. Így nem kell fölösleges holmikat cipelned. Nem akarok képmutató lenni, mivel a fölöslegessé vált holmijaimat én is bedobtam 40 kilométernél a csomagtartóba (félcipő), meg kaptam egy almát, meg egy liter fölöslegessé vált vizet. De. Mégis úgy érzem, hogy nem feltétlenül helyes a depózás engedélyezése. Legközelebb még ennyire sem fogom kihasználni az autó adta lehetőséget, mert optimalizálom a felszerelésem.
5. Türhőség
Bár a szervezők által kiadott programfüzetben nyomatékosan felhívják a figyelmet a természet fokozott védelmére, a szemetelés elkerülésére, mégis időnként csokipapírba, energiaitalos dobozba stb. botlott az ember. Aztán ott volt még az a csomó letaposott bogár, szép kék virágok letépkedve. Nem fogok moralizálni, következő alkalommal összeszedem egy zacskóba a szemetet, elfér a táskámba, nincs nagy súlya.
Külön köszönetet érdemelnek a Tokodi pincéknél élő, nagyon kedves helyi emberek. Szabad idejüket és pénzüket nem sajnálva zsíros kenyérrel és vízzel kínálták a menetelő Hordát. Nagyon kedves gesztus volt, amúgy is szeretem a zsíros kenyeret. Na, de persze a magyar nem lenne magyar, ha nem állna neki valamelyik díszköcsög valamin finnyázni. Az egyik okostojás némi undorral a szája szegletében megjegyezte, hogy elég vékonyan kenték meg a zsírosdeszkát, meg jó lett volna rá némi paprika meg paradicsom is. No komment!
6. Mindenkinek van egy Predator-köve, amelyet neki címeztek. Sérülések, amelyek ott lesnek rád igaz ragadozó módjára...
Hajnali kettő körül lankadt a figyelmem, fáradt voltam, pedig már nem volt "sok" hátra. Tudom, Talponjáró, ne is mond, most vágtál pofán az összetekert újsággal. Szóval, ha jól emlékszem 20-25 kilométer lehetett még a célig. Hajnalra a szegedi csapatból hárman voltunk versenyben, mi is elszakadtunk egymástól az eltérő tempó miatt. Éppen egy keményebbnek mondható kaptatón taszigáltam feljebb és feljebb magam, amikor egy alattomos murva megharapta a jobb lábfejem, majdnem burkoltam egy jókorát, szerencsére néhány ismeretlen segítő kéz megragadott, így nem lett komolyabb bajom. Viszont a bokám bekrepált, mint a magyar gazdaság. Mondtam is a kőnek, hogy: - Bazd meg a büdös Murva Anyádat!
Persze kiröhögött. Na, és itt jön be az a pont, amikor átkoztam magam, hogy hová raktam az agyamat, amikor nem pakoltam be fáslit!!! Ekkor áttúrtam a táskámat, és elővettem az egyik fasza térdzoknimat, majd csináltam belőle egy remek, hevenyészett kötést. Bevált a dolog. Ezután szépen megindultam újból, majd az ugrott be, ha most futnék össze a Holtak Hajnala producerével, tuti, hogy kapnék valami remek statiszta szerepet zombiként...
Apróságok: 8 vízhólyag, 3 valószínűleg idővel leváló köröm, kisebb zúzódások.
7. Holtpontok
Mondanom sem kell, ebből eleinte kevés volt, az utolsó 1,5 kilométeren minden lépésnél. Nappal még csak elvagy. Aztán leszáll az éj. Elvész a komfort érzet, lámpafény mellett bukdácsolsz, folyamatosan pásztázod a fákra festett turistajelzéseket, erőlteted a szemed, hogy vajon merre mehettek a többiek. Beszélgettem egy tapasztalt Kinizsi 100-assal, ő annyit mondott, hogy az "utolsó" 50 kilométer után csak az erős akarat visz tovább. Eldöntöd, elfogadod, küzdesz, célba érsz. A fáradtságot és a fájdalmat le lehet küzdeni, viszont, ha fejben felborul a kényes egyensúly, akkor vége van a dalnak. Rekviem egy álomért. Az utolsó 20 kilométeren már nagyon szenvedtem. Átkoztam magam, hogy mi a fenét gondoltam, minek jöttem ide? Bent egy hang azt akarta, hogy üljek le kényelmesen, húzzam le a bakancsomat és pihenjek, mert úgy sem tudom teljesíteni a kitűzött célt. Nem fog menni Barátom, pihenj csak. Megálltam. Valóban jól esett. Nagyon csábító volt a helyzet, mert egy remek fa is volt mellettem száraz tisztással.
Aztán továbbmentem. Rohadtul fájt.
92 kilométernél a Baji vadászháznál ért az utolsó előtti kőkemény holtpont. Elszámoltam a távolságot 3 kilométerrel. Gyalázatos érzés volt, mert azt hittem, hogy már túl vagyok rajta, és az utolsó pecsételő pont a tatai edzőtáborban lesz. Tévedtem. Ekkora már mart a Belső Sav, nem érdekelt semmi, csak egyszerűen menni akartam tovább, mert mennem kellett. Nem érdekelt az oklevél, az idő, a kitűző, konkrétan semmi sem érdekelt, egyedül voltam, szétmaratva, nyersen, csupaszon a fejemben.
Értetlenül bámultam a vadászház tövében alvó, heverő alkalmi társaimra. 8 kilométer és vége. Ők megálltak, nekem mennem kellett.
Utolsó holtpont. 200 méterre a céltól. A tatai edzőtábor egy meglehetősen forgalmas főút mellett fekszik. 99 800 méter után futni a kamionok elől nem annyira lélekemelő feladat, főleg, hogy a jobb lábam addigra olyan volt, mint darab korhadt fa. Így az alábbi egyszerű módszert dolgoztam ki: fél órával hamarabb elindulok, mielőtt az agyam felmérné a valós forgalmi helyzetet, így tuti, hogy átjutok. Így is lett.
8. Frodó meg Samu bekaphatja
Bevánszorogtam a tatai táborba. Lecsekkoltam a célnál. Kaptam kitűzőt, egy kemény kézfogást, egy oklevelet, amin elbaszták a nevem, szóval majd írok az Egyesületnek, hogy amennyiben lehetséges orvosolják a hibát. Ettem egy fasza gulyáslevest. Összeszedtük a szegedi "Maradékokat" (Talponjáró, Roli), majd rádöbbentünk, hogy valahogy vissza kellene jutni Békásmegyerre. 6:54-re értem be a táborba, 8:20-kor már robogtunk Bp. felé. Kelenföldön várt ránk egy nagyon régi, nagyon kedves barátom T. Ő elfuvarozott minket Békásmegyerre. Fél óra pihenés után leoperáltam a bakancsokat a lábaimról, majd mezítláb, hullafáradtan levezettem Szegedre. 3 óra volt a hazaút, mert 20-30 kilométerenként hideg vízzel locsoltam a pofám. Kávéval a belsőségeim, meg az agyam. Otthon az Egy Gyűrűt belevágtam a mikróba. Sikerült.
Frodó és Samu! Kinyalhatjátok.
Folytatás, pontosítás, helyesbítés itt-ott várható majd. Gratulálok Talponjárónak és Rolinak!
