50 + átlagosan ennyi középiskolás tizenéves lány jön velem szemben az utcán, sminkmaszkot az arcukra, felnőttes ruhadarabokat húzva testükre. Siettetik a felnőtté válást, előrepörgetik az időt, komolykodó kis-felnőtteket játszva. Pár év, és ugyanekkora hévvel próbálják elhitetni magukkal és másokkal, hogy nem fog rajtuk az idő, és vissza lehet azt tekerni. Pedig az idő telik, ez az élet egyik legtermészetesebb alapszabálya. Hála az égnek.
12 +- átlagosan ennyi embert küldhetnék el a picsába, szólíthatnék fel a KRESZ pontosabb ismeretére, a közlekedési szabályok betartására reggel és este kerékpározás közben, útban a munkahely felé és onnan vissza. Nem teszem, mert óhatatlanul én is időnként szabályokat szegek, ezért nem állok le vitatkozni apróságokon. Egyesek igen. Tegnap előtt hazafele véletlenül elnéztem a biciklisávomat, bekeveredtem a gyalogos sávra. Két hölgy jött velem szemben. Nők Stan és Panja: egy zömök, alacsony és egy aszketikus, nyurga. Lelassítottam, hogy még véletlenül se legyen gond, ne legyen félreérthető a helyzet. A zömök azonnal hangos méltatlankodásba kezdett, gondolom az életben is ilyen ember lehet, szereti a hibákat mások orra alá dörgölni, sajátjait kisebbíteni, vagy mások kontójára írni. Vagy csak ő is a társadalmi ranglétra alján tapossa a sarat, és a legegyszerűbb ráengedni a munkanap során felgyülemlett frusztrált keserűséget egy másik hasonló cipőben járó, ismeretlen pillanatemberre. Az aszketikus mosolygott, arrébb lépett. Megköszöntem. Mosolyogtam. Persze a méltatlankodás nem testalkatfüggő, csak most ezt dobta a gép.
Ezt követően számoltam csak a magam szórakoztatására: 6 embert vehettem volna elő hazafele, hogy talán nem a bicikliúton kellene sétafikálni, vihorászva telefonálgatni, hogy Magyarországon a jobb oldali közlekedést preferáljuk. Azt hiszem több veszett Mohácsnál.
9 - ennyi napja vettem elő újból a biciklimet. A sok évvel ezelőtti bordatörésem óta bojkottáltam a kerékpárokat. Most viszont leporoltam a kétkerekűek Szauronját, idősebbik Húgomtól megvásárolt, uv-zöld páncélozott csapatszállító-egységre hasonlító kerékpáromat. Még mindig nem tudtuk egymást megkedvelni. Azt hiszem köztem, meg a biciklim között van egy olyan hallgatólagos Élni és élni hagyni egyezmény. Ő nem fog többet az életemre törni, én meg nem fogom eladni.
Persze, ha találok rá vevőt, gyorsan eladom, mielőtt még meggondolná magát az a szuperzöld iszonyat, és ledobna magáról a szegedi Új-Hídról mondjuk a Tiszába.
3 - ennyien vannak átlagosan naponta, akik nem fogadják a köszönésemet hivatalos helyen, postán, rendelőben. Hangosan, érthetően köszönök, felveszem a szemkontaktust, még sem köszönnek vissza. Vannak szavak, amelyeknek nem kell megszületniük abban a pillanatban, élethelyzetben, vannak falak, amelyek viszont megépülnek egyik pillanatról a másikra.
1 - Ma reggel az Új-Hídról néztem a Tiszát. Békés mozdulatlanságba dermedt higanyfolyó. Visszatükrözte az eget. Összeértek a horizonton. Ami lent, az fent, ami fent, az lent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése