Chopint játszani nem kell félnetek jó lesz

Miért is nem hallgatsz rá?

Mert azt hiszed, hogy le fogsz maradni a csoporttól, akikkel edzel.
Mert azt hiszed, hogy a sok az több.
Mert hajt a becsvágy.
Mert hajtanak a komplexusok. Muszáj megmutatnom a világnak, még ha beledöglök is!
Mert elolvastál egy halom motivációs cikket, könyvet, "Bevezetést ebbe-abba" szakíróktól, és azt hiszed, már mindent tudsz.
Mert muszáj tartanod magad az edzésterv(ek)hez.
Mert nehogy én ne bírjam már a strapát.
Mert csak egy kicsit fáj vállam, térdem, keresztcsontom, könyököm stb. Bírom még, tényleg csak egy kicsit fáj. Belehalok, ha nem edzhetek!
Mert önhitt-öncsaló módon azt feltételezed, ha feltöltöd magad mindenféle pótszer-tápszer-fehérje-energiaszelettel, akkor pótolhatod a minőségi-mennyiségi étkezést, vitamin- és ásványi anyag szükségletet, passzív pihenést.
Mert a sérülés olyan mint, egy háborús érdemérem. Lehet büszkén sorolni, hogy itt fáj, ott fáj, minden csík kinezio szalag egy-egy újabb plecsni.

Azért nem hallgatsz rá, mert azt hiszed, hogy vasból vagy, egy perpetuum mobile. Egy örök, elnyűhetetlen, végtelenségig kiszipolyozható és gyötörhető szerkezet, egy hús-robot. Azért nem hallgatsz rá, mert azt hiszed, hogy a fájdalom jó. A fájdalom valóban tud motiváló tényező lenni edzés közben, észhez térít, nagyobb erőfeszítésre, összpontosításra sarkallhat. A "jelenbe" rángat, ha elkalandozik a figyelmed. Jelzi, hogy még élsz, Elysium kapui még messze vannak.
De egy sérülésből, túlterhelésből adódó, folyamatosan jelenlévő, az idegrendszeredet folyamatosan stimuláló fájdalom nem lehet a barátod. Ez a fajta fájdalom az ellenséged. Pokollá teszi mindennapjaidat, elveszi mobilitásodat, mozdulataid kimunkáltságát, fogáserősségedet, drasztikusan lecsökkenti mozgási sebességedet, hajlékonyságodat, nem hagy pihenni, kiszipolyoz. Becsap, félrevezet. Az állandó fájdalom jelenléte nem tesz keményebbé.
Ha sportolsz, jó eséllyel meg is fogsz sérülni. Bármennyire is vigyázol, elég egy óvatlan pillanat, a figyelem egy pillanatnyi kiesése, a teljes feszítettség hiánya stb., és kész a baj: egy bosszantó, rövidebb-hosszabb ideig tartó sérülés. Nekem is volt rengeteg.

Pár gondolat a teljesség igénye nélkül, amelyeket sokszor én is figyelmen kívül hagytam:
- nem mész edzésre. Ha sérült vagy, nem edzel. Nem keresel kibúvót, nem egyezkedsz magaddal. Leállsz és kész, mert muszáj, ha kell lepofozod magad alfába. Ha sokat mozogsz, nagyon nehezen fog menni. Valahányszor megsérültem, és tartósan pihenésre kényszerültem, olyan volt, mintha vereséget szenvedtem volna, vagy ami a legrosszabb a vereségben: másodikként értem volna célba. Nincsen az a kinezio szalag, ami pótolhatja a regenerációt, a passzív pihentetést. A vállsérülésemnél még nagyobb pofont kapott az egóm: a gyógytornát eleinte megalázónak éreztem, hogy engem, aki 20+-os vasakat lóbál, felfújható gumilabdákkal trenírozzanak? Így visszagondolva örülök a sérülésemnek. Megmutatta, hogy bőven kell még magamon dolgozni, és itt elsősorban a belső értékek, célok, okok, irányok újraértelmezésére gondolok. A sérülésem alázatra nevelt. Többségében. Mert be kell, hogy lássam, még mindig nem megy a 100%-os meghajlás a józan ész előtt. :) A sport drog. A kettlebell is az. Ez van.
- a kényszerpihenő alatt végiggondolod, hogy milyen okok vezettek a sérüléshez. Nagy volt az ismétlésszám? Túl nagy a vas? Kevés volt a nyújtás? stb. Ha rekonstruálod az eseményeket, könnyebben jutsz egyről a kettőre. Legalábbis számomra mindig ez a gyógyulás, pihentető folyamatok első lépése.
- olyan kérdésekre keresek választ, mint pl. biztos jó dolog - az önismeret hiánya miatt - olyan eszközzel, súllyal, edző-küzdőtárssal edzeni, amellyel, akivel látszólag robog a szekér, de olyan áldozatok árán, amelyek tartós sérüléshez vezetnek? Ráadásul kívülről nézve is sokszor csak kínlódásnak tűnik az egész.
- biztos jó ötlet nem hallgatni a jobbító szándékú, tapasztaltabb egyének szavára?
- alapok, alapok, alapok. Nem véletlenül vannak kitalálva. Erre építkezve haladsz előre. Ha nincsenek alapok, akkor semmi sincsen. A youtube ontja az "oktató" videókat, pont ma volt szerencsém egy újabb csokorra való önjelölt "Mesterhez". Olcsó húsnak híg a leve. Sokan kérdezték tőlem, hogy mennyi idő megtanulni kettlebellezni? Az esetek többségében a választ meg sem hallva a következő érdeklődő kérdés az volt, hogy nem lehet-e csak a szakítást megtanulni? Erre mit válaszoljon az ember? De, lehet. Mindent lehet. Bár szakítással nyitni a kettlebelles karriert olyan lenne, mintha egyből egy Chopin darabot akarnék eljátszani az első zongoraórámon. Meg lehet próbálni, de túl sok értelme nincsen, kivéve, ha született zseni vagy, persze többségünk nem az, és ez így van rendjén. A többség meg kell, hogy mássza a lépcsőket. De miért is akarnék egyből Chopin-nel nyitni? Amikor még gyakorlatilag azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen részekből áll a zongorám? Mi az a kotta, mi az a sok kis fekete hangya azokon a vízszintes vonalakon, mi az a zenei hang? Talán a világ teszi, vagy a jólét, amelyben alapvetően élünk, hogy azonnal akarunk mindent, eredményeket, "lájkokat". Szakítást.

Mellesleg Chopin is rommá gyakorolta magát, az alapokról indult. Játszott. Rengeteget.

Nézem az különböző blogokat, a napi szintű posztolásokat, a mozaikszavak tömkelegét, ismétlésszámokat, és néha csóválom a fejem. Mintha egy kicsit elveszne a lényeg. Nyilván a belső, lelki folyamatokat mindenki maga éli meg, vagy megosztja hozzá közelálló személyekkel, nem a blogján írja ki magából, sokan nem is alkalmasak az ilyen szintű nyíltságra. De úgy érzem, hogy elvész a lényeg, az edzésnaplók adathalmazai között, egy marék, grafikonba plántálható információvá változtatja azt az utat, amely az első zongorabillentyű leütésétől egy 48 kilós török felállásig vezetett. Félreértés ne essék, sokat, rengeteget lehet profitálni egy-egy "adathalmazos" blogból is, de lássuk be, emögött az út mögött a test edzése csak egy szelet a tortánkból. Csak egy fontos, és komoly hangjegy a saját zeneművünkben.