Írtál már úgy?

Írtál már úgy, hogy nem szerkesztesz? Hogy nem tekintesz vissza, hogy maradéktalanul, de nem agyatlanul, bízol anyanyelvedben, tudva, hogy minden jól van úgy leírva, ahogyan van?

Mint ahogyan levegőt veszek, úgy vagyok biztos abban, hogy vannak emberek, akik képesek erre. Magyar szakos voltam. Annyi minden ragadt rám, talán túl sok volt az elmélet, de jó időre elhallgattatta bennem az alapvető esztétika iránti fogékonyságot. Folyamatosan szerkesztek. Visszapörgetek. Visszaolvasok. Vissza-élek. Jó ez így? Elég "kerek" így a mondat? Tartalmaz-e elég "mondanivalót"? Fog ez egyáltalán érdekelni valakit?

Úgy akartam írni egy időben, hogy egy pillanatra megakadjon a lélegzet, hogy megfagyjon az idő.
Aztán egyszer csak beleszaladtam egy versbe, amely megrázott. Helyrerázott.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (részlet)

Én is világot hódítani jöttem, 
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel, 
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni; 
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten, 
s uraktól nyüzsög a végtelenség. 


Tényleg nyüzsögnek. Nyüzsgök.
Furcsa, de magamban is felismerem nap, mint nap az urat. A szolgát már kevésbé veszem észre. Pedig csak ott áll, és integet mellettem, sokszor félrecsapom a fejem. Teljesítmény, siker, minél többet, és többet mindenből... a szolgálat sokszor feszélyez. Pedig nem nagy dolgokat "kér" tőlem az élet: odafigyelést, empátiát, türelmet, őszinteséget. Szeretetet. Mások és magam iránt. De a szeretethez meg kell állni. Rá kell csodálkozni az életre. Hogy milyen szép. Hogy milyen egyszerű. Hogy milyen bonyolult. 
Ó, de inkább rohanunk, csak ne kelljen fékezni, fékeznem. Fájdalmat csillapítunk, de nem gyógyítunk. Erre van időnk, rányomni valami ragtapaszt a sebre, bekapni a tablettát és kész. 

Érdemes megállni. Muszáj. Úgy is lehet állni, hogy közben elhalad melletted a táj. Szolgálni jó. Tudom, hogy jó, de még lázadok. Dühödten, vadállatként. 
És mégis. Néha érzem, néha megvalósul, ritkán ugyan, de tudok szolga lenni. És elmondhatatlanul nem megalázó. Csak olyan, mint felhők útja az égen, vagy a szél játéka a falevelekkel. 

Vagy elégedett lábak tapodta út.