2014. szeptember 4., csütörtök

Elmosódó éles határvonalak

Bámulom a csontvázat, és önkéntelenül felteszem neki, magamnak a kérdést, hogy: Ki voltál te?
Szerettek? Utáltak? Kik helyezték melléd a lehető legnagyobb gondossággal azt a kis egész edénykét? 
Az álmodozásból a napi rutin térít magamhoz. Menni kell fotózni. Rajzolni. Nézem a csontvázat. És igen, sírt felszedni. Téged nyugovóra helyeztek a kor szokásainak megfelelően, majd másfél ezer év elteltével korunk régészeti szokásainak megfelelően lecsupaszítunk földruhádtól, lemeztelenítve lefotózunk, lerajzolunk, adunk neked Strat számot, kapsz egy sírleíró lapot, ez lesz az új neved. Majd szétszedünk. Darabokra. Koponya, hosszú csontok, rövid csontok. Ékeidet egyedi azonosítóval látjuk el, majd elvesszük tőled. Raktárba kerülnek, oda kerülsz te is. Rád csapjuk a villanyt. Ha szerencsés vagy, egy szép napon egy kedves antropológus megvizsgálja a vázadat. Kor, nem, betegségek, mindez némi nyomozással kideríthető, sőt, ha rosszalkodtál, még a kezeletlen nemi betegségeidre is fény derül. Sőt! Épen maradt, kiváló állapotú csontjaidat el is égetjük, hogy visszamaradt anyagmaradványból kormeghatározással megállapítsuk, hogy mikor is éltél pontosan. Nagyjából.
Közben a periférikus látásom peremén mackós alak tűnik fel. A Gépész. Már sokat hallottam róla a többiektől. Fárasztó, idegesítő alak, kerülik, ahogy csak lehet. Félművelt, nagyhangú, mindentudó. 
Kövérsége mögött nem a mértéktelen, egészségtelen táplálkozást sejtem. Nem csak azt. Öröme az evés. Neki ennyi maradt. A szeretet hiánya. Az asszony lelépett valami kamionos gecivel, azóta valami elromlott. Nem kicsit. 
Mindig más a hibás. Mindenért.
Enyhe ecetes lehelet. Kezdődő cukorbetegség, folyamatos, acsarkodó alkoholizmus, csakazértizmus.

Még húsz munkanapig... - válaszolom kérdésére. Azonnal a tárgyra tér. Tudom, nem finanszíroznál ilyen dúrkálós hülyeséget, meg feltartjuk az autópálya építését. Meg semmi haszna annak, amit csinálunk, ez egy baromság. 
Udvariasan ráhagyom. Ez a legjobb, amit tehetek érte. Nem teszem meg neki azt a fekete színekben fürdő szívességet, hogy beugorjak a szavainak. Már nem. Pár éve még simán legyalulom verbális úthengeremmel. A lehető legnagyobb élvezettel. De ez a lelki onanizáció csak ideig-óráig tart, valójában nem nyújt örömet a másik kiütése.  
Még vár egy darabig, szurkálódik, de érzi, hogy nem ért célt. Továbbáll, titkon remélve, hogy valaki csak leáll vele szájkaratézni. 

Nem haragszom rá. Ő sokadik a sorban, aki kioktat a szakmámmal kapcsolatban, árnyoldalait felnagyítja, erényeit sutba dobja. Archetípus lenne? Mentális séma? 
Mindent tudni vélnek a régészettel kapcsolatban. Mert láttak már ásatást, az egyik haverjuk dolgozott ott, az mesélte, hogy mi a szitu az ilyen dúrkálásokon. Ki is oktatnak azonnal, amint tehetik. 
Figyelem a Gépészt, vadászik, rutinosan célba is talál. 

Vitatkozni alapvetően kétféle módon érdemes: értelmesen vagy sehogy. Hallgatom őket fél füllel, ennyi időpazarló, fals luxust megengedek magamnak, de nagyjából azt kapom, amit gondoltam: indulatos monológ-buzogányok suhognak a régészet csatamezején. Ez nem beszélgetés, vagy konstruktív, kellően megalapozott véleményhidak összefonódása, ez csak vaktöltények tompa puffogása a homályban. 
Még egy darabig hallgatom őket. Egy pillanatra kedvem támad közbeszúrni egy kevésbé árnyalt példát, hogy teszem azt, ha én nagyon sokat beszélgettem már a sebész haverommal a vakbélműtétek csínjáról-bínjáról, akkor akár meg is operálhatnék egyet a műtétre váró páciensei közül. Nem? Hiszen hallottam, hogy nem egy bonyolult dolog, csak pár vágás, utána meg csak varrni kell. 

Hol húzzuk meg a vonalat? Mi hasznos és mi nem? Mi alapján szelektálunk? A hasznosságelv szemszögéből nézve irtózatos mennyiségű fölösleges szakma, elv, irányzat van. Nem hoznak mérhető, bankszámlán megjeleníthető, sok számjegyű profitot. Legalábbis nekem nem, az biztos. 
Sem én és jó eséllyel a Gépész sem jár el Operába. Akkor tulajdonképpen van értelme az operának? Minek rá pénzt áldozni? Csak azért, hogy egy társadalmi réteg szórakozzon? Fizetni egy operaház személyzetét, az épület állagmegóvását, nem beszélve a tetemes rezsiről. 
Nem olvasok Heideggert, Kantot, Camust. Akkor van értelme, haszna támogatni a könyvkiadás filozófiai irányát? Vagy a költészetet? Művészeteket?

Földhöz ragadtunk, a hasznosságelv pedig szenvtelen módon, akkurátusan és aprólékosan egyenként húzgálja ki a tollakat szárnyunkból. A vitorlázás érzetét azért meghagyja. 

Igazán kedves tőle.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése