Köd lepi el a szunnyadó tájat,
rothadó levelek közt elhervadt csend honol.
Darvak dala visszhangzik-árad,
s az ének Hold nagyságú éji várat ostromol.
Cserépkályha méhében fény gyullad, ontja melegét,
Jég világa kint, bent olvadó gyertya fogyatkozó lángja,
egymásba fonódó kezekre életet lehelő száj, fagymenedék.
Csend van, igazi csend. Semmise fáj ma.
Örökké izzó kohó belül, fortyogó acél.
Lélek mélyét átszövő játékos fénytellér.
Salak, ha távozik, a lélek szabadul,
Örök Fény árad, ördöghad feljajdul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése