Volt egyszer egy Tündérszép Leányzó, kit az Isten olyannyira szeretett, hogy Makacssággal és Csodálatos Gyógyerővel ruházta fel őt.
Makacssággal azért, hogy bármilyen problémával is találja magát szembe, kellő Makacssággal és Kitartással átjuttassa a gyógyulni vágyó embereket a betegségeken, kik hozzá fordultak.
És sokan voltak ilyen emberek, nagyon szerették Tündérszépet. Tündérszép ezzel az erővel juttatta át saját magát is mindenféle problémán és fájdalmon is, legyen az testi, lelki vagy szellemi eredetű. Csodálatos Gyógyító erővel pedig azért ajándékozta meg az Isten, hogy Tündérszép Leányzón keresztül az Isten megtapasztalja, milyen érzés az, amikor a Teremtett Ember önzetlenül, tiszta szeretetből segít Lélektestvérén. Tündérszép Leányzó elindult az úton, mely kijelöltetett számára, de az út nehéz volt. Keserves, fájdalmas, helyenként oly' rémisztő, hogy Tündérszép a Semmi Közepén letért az útról, a sötétség legmélyén épített magának egy Sötét Szobát, ahova elbújt a Sötétség Gonosz Farkasa elől, ki ott lihegett folyton a nyakába, ezernyi alakot öltött magára, hogy ott marjon Leányzóba, ahol csak tud. Tündérszép Leányzó nagy félelmében a sötétség mélyén nem vette észre, hogy a biztonság hamis képét jelentő Sötét Szobát pont a Sötét Gonosz Farkas szájában építette meg. Sötét Gonosz Farkas azonban elszámolta magát, hiszen honnan tudhatta ő, hogy Isten szeretett Gyógyítóját nem falhatja fel, mert a Farkas legyen bármilyen erős, gonosz és rémisztő, egy Gyógyítót soha nem ehet meg. Így estek csapdába mindketten. A Leányzó nem merte elhagyni a Sötét Szobát, mert rettenetesnek tűnt a kinti világ, félt saját fényétől, letagadta, rejtette volna, de a Fény nem szűnt meg létezni soha, kitartóan világított továbbra is. Tündérszép nem tudhatta, de a fény örökké ég a Gyógyítókban, ez az ő adományuk a Teremtőjüktől. A Gonosz Farkas pedig nem roppanthatta össze egy erőteljes harapással a Sötét Szobát, pedig sötét lényegből volt szőve, mert benne ült Tündérszép Leányzó, aki Isten fényét sugározta magából, és a Farkas Gyógyítót nem ehetett, miközben szenvedett a Fénytől is, az éhségtől is. A Farkas már szabadult volna a Leánytól, fogadkozott az Istennek is, hogy elengedi Tündérszépet, de Tündérszép megszerette börtönét, úgy hitte legalábbis, hogy szereti azt. Hallotta a Farkas könyörgését, hogy hagyja el a Szobát végre, várja az Út, de nem hitt a Farkasnak, csapdának vélte a könyörgést.....
Kint persze a Csodák Útja, melyet Isten Tündérszép Leányzónak világított meg, hívogatta a Leányt, de az félt a világtól, pedig csak egy ugrásnyira volt a Sötét Szobától az Igazi Út, ami hívogatóan-sóvárgóan vágyta Tündérszép Leányzó lábnyomát. A Lélektestvérek pedig jöttek-mentek, hiszen a sötétség mélyéről is világított a Gyógyító Fénye, még a Gonosz Farkas szájában is akkora volt az ereje, hogy a fél világról lehetett látni! Isten tudta, hogy Tündérszép Leányzó hamarosan el fogja hagyni a Sötét Szobát, nem sürgette őt, mert Isten azt is tudja, hogy semmi nem tart örökké, sem fájdalom, sem öröm, csak a vándorút az Igazi Úton, mely egy idő után, legyen bármilyen nehéz is a rajta való közlekedés, csak és kizárólag mégis csak örömmel lesz teli, a lélek csendes, derűs örömével! Isten tudta, amit a leányzó csak sejthetett: az Úton azért kell járni, amelyet csak és kizárólag neki épített az Isten, mert el kell jutni olyan Lélektársakhoz is, akik ugyan látják a Gyógyító Fényt, de a bajaik miatt nem tudnak eljutni Tündérszép Leányzóhoz, a Gyógyítóhoz. Örökké várják őt!
Te mit tennél a Leányzó helyében, ha annyi szép dolog várna az úton, mint amennyit a Gyógyítás Útja adhat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése