- Attól még segíthetne elvinni az őrbódéig a szerszámokat!
- De nekem sajátom van!
Magyarán: ha beledöglesz kis hülye, akkor sem fogok nektek segíteni a meló végeztével a szerszámokat védett, őrzött helyre szállítani. Nézem ezt a makói férfit, aztán megfogom az ásót, és elviszem magam. Nem lenne kötelességem, nem én vagyok a munkaadója. De inkább megfogom azt az életlen, nyeles szart, amit idelökött nekünk a makói önkormányzat, és megindulok a többiek után. A tarkómon érzem a koma elégedett, kaján tekintetét, hogy na
Egész nap ez megy. Állandóan azt lesi a négy koma, hogy hol tud lógni. Mindent meg is tesznek érte, miközben akkurátusan imitálják a munkát. Sikertelenül, ismerünk minden pantomim munkautánzatos mozdulatot. Félórás lapáttakarítások, félórás szerszámkölcsönkérések, miközben a köbméter földek érintetlenül várják, hogy kilapátolja végre őket valaki, hogy végre megmutathassák, hogy mit rejt a mélyük. Ma nem voltam toppon, de még így félgőzös zombiaggyal is köbmétereket vertem ezekre a "remek" új-régi munkatársakra. Próbálom erőszakkal elterelni a figyelmem remek okfejtéseikről, egymásnak adott válaszaik csöpögnek a másodrangú, helyenként a rosszindulatúságot jócskán kimerítő "humoros" megjegyzésektől. Meg persze van
Nem lenézem. Sajnálom őket. Hogy egy olyan csodás eszközt, mint az agyukat nem használják semmire. Az emberi beszéd számukra csak a
Hol vannak már a szerszámok? Miért ilyen szart vettek? Ezzel nem lehet dolgozni! Felháborító! Bezzeg én milyen jót vettem volna!?... stb.
Aztán az egyik benyögi, hogy a négy komából kettő már nyugdíjas, mindegyiknek százezres a járandósága. Ehhez jön még az ásatási pénz. Nincs bajom a nyugdíjas emberekkel, csak ha belegondolok, hogy van nem egy barátom, aki állás nélkül van, és nem tudok neki-nekik még egy ásatási melós állást intézni, miközben itt ténfereg előttem, ez a két
Ezek után, ha holnap munka végén nem akarja a kedves "kolléga" elvinni a szerszámait az őrzött helyre,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése