Május 20-án felkerekedtünk István barátommal, hogy lefussuk életünk első félmaratonját. Cili, István felesége magára vállalta az autóvezetés és a mobildepó örömeit, lelkiismeretesen szurkolt, meg időnként fellocsolt minket némi vízzel, amiért hálásak voltunk nagyon.
Pusztaottlakáról indult a verseny. Hamar odataláltunk a start helyszínére a kezdeti, majd elsomfordáló bizonytalankodás ellenére, némi hathatós benzinkutas, telefonos és egy pusztaottlakai kislány segítségének az igénybevételével. A kislány eszünkbe juttatott néhány kedves ismerősünket, akik szintén keverik a jobb meg a bal kezüket. Úgy mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. :)
A nevezés közben összefutottam a békési atlétikai sportélet emblematikus alakjával, Karesszal. Régi vezetőedzőm kollégája, számtalan versenyt megjártunk az ő csapatával is, szóval azonnal támadt némi nosztalgiaérzetem. Aztán feltűztük a rajtszámunkat. István a hátára, hogy ne zavarja futás közben, ebből lett némi galiba a célnál, mivel nem látták az időmérők a versenyszámát, így nem írták be a befutók közé. De ez gyorsan orvosolva lett, a verseny utáni kötelező nyújtást levezetve, kellemesen elfáradva vártuk a jól megérdemelt gulyásunkat. Meg ittunk sört is. Persze. :)
Nem tudom mennyien indultunk el ezen a versenyen, bár amennyire vissza tudok emlékezni az arcokra, szerintem a társaság java része profi futó volt. Az első helyezett egy óra tizenhárom perc alatt futotta le a 21 kilométert, ami mondani sem kell kiváló idő, nagyszerű teljesítmény. Mi viszont az amatőr szekciót képviseltük, így is álltunk hozzá a versenyhez. Örömfutásra készültünk.
Nem a többiekkel versenyeztem. Magammal. Egyszerűen muszáj volt megtudnom, hogy képes vagyok-e teljesíteni egy ilyen távot. Március 30-ám léptem át az amatőr futás tágra zárt kapuját, azóta futok heti rendszerességgel. Szándékosan írtam tágra zártat. Nem könnyű futni. De tényleg. Helyesbítek, nem könnyű elkezdeni a futást. Mert alapállapotban el vagyunk tőle szokva, mert biciklizünk, autózunk vagy tömegközlekedünk, mert mindig rohanunk valahová, valami fontos ügyet kell elintéznünk, be kell vásárolnunk stb. Mikor látsz futni egy városlakót? Ha utol akarja érni indulófélben lévő buszát, troliját, villamosát, metróját. Manapság az emberek többsége csak a rohanás fogalmát ismeri. Sajnos. Tisztelet természetesen a kivételnek!
Pedig futni jó. Mit jó? Csodás érzés. Az egész test izzadó gépezetté válik, olajozottan lök előre a szegedi berepedezett-toldozott aszfalt kutyaszaros, cigicsikkes felületén egészen ki a Tisza partig, Tápé-Szeged határáig, ahol nem csak egy város-kertváros talál egymásra, és szemléli egymást gyanakodva, hanem a tiszta-párás tiszai levegő ütközik meg Szeged porból, emisszióból, elektroszmogból, türelmetlenségből szőtt hőkupolájával. Tényleg más ott a levegő, más a világ.
A városi futás rengeteg figyelmet, elővigyázatosságot kíván tőlem. Kényszerből szoktam Szegeden belül futni, valahogyan csak ki kell jutnom a Tisza partig. Folyamatosan pásztázom a terepet, ne kerüljek autó alá, elé, fölé, szlalomozok a figyelmetlen biciklisek és gyalogosok között. Figyelek, de csak nézek. Amint elhagyom a várost, és a Tisza-Maros illatát hozza a szél, a töltést tapossa a lábam, már nem csak nézek, látok is: növőfélben lévő füvet, fákon megpihenő napfényt, izgága szelet. A városi lélek kifakul, együtt lüktetek a természettel. Ez az ősbizalom, amit ha elhanyagolunk, túlzottan elmerülünk technokrata világunkban, akkor kilúgozza belőlünk a napi rohanás és stressz, és egyre nehezebben találunk vissza hozzá.
Ezt a fajta ősbizalmat találtam meg a kettlebellben, futásban, meditációban és a jógában is természetesen. Ez a bizalom él barátaim irányába is, bár mostanában keveset látom őket nagyon.
Visszatérve a félmaratonra. A rajt után közepes tempóban iramodtam a többiek után, a profik szerepüknek megfelelően elloholtak, hogy dicsőséget szerezzenek maguknak és klubjuknak. Jól tették, azért jöttek. Többször kellett figyelmeztetnem magam, hogy ne gyorsítsak, mert nem tudom felvenni velük a versenyt. Nem azért, mert fiatalabbak, és nem tudom áthidalni a korbeli különbség mögött feltételezhető esetleges teljesítménykülönbséget. Nem azért kellett lassítanom. Nem vagyok még elég edzett, és nem hiszek még magamban eléggé. De ez az érzet a folyamatos edző futásoknak köszönhetően fokozatosan kifakul belőlem. 13 kilométerig nem is volt gond, meg is előztem, ha jól emlékszem 5-6 futót. A depó pontokon kaptam frissítő szivacsot, hideg vizet, István felesége is vízzel kínált, ami nagyon jól jött. A 16. kilométernél arra lettem figyelmes, hogy fázok, a megerőltetés felfalta a bennem lévő szénhidrátokat, kiürült a szervezetem. A 17. kilométernél lévő itatónál meg is álltam pihenni 3-4 percre, elbeszélgettem a depósokkal egy kicsit, majd következett a verseny békéscsabai része. A jaminai felüljáró büntetés volt a javából, felüdülés volt róla lassú tempóban lecsorogni. Az öt-hat futó, akiket oly' lelkesen utasítottam magam mögé, most revansot vettek, csak a hátukat bámultam félhullán. Az utolsó pár kilométer szenvedés volt, viszont a cél látványa elfeledtetett minden fáradtságot és ízületi fájdalmat, hitet adott a folytatáshoz. A cél területén aztán az elém pakolt mindenféle gyümölcsből, szőlőcukorból álló mixet bezabáltam, rengeteg vizet ittam. Soha nem esett még olyan jól víz :).
Tapasztalatok:
- nagyobb hangsúlyt kell fektetnem a helyes légzés elsajátítására. Maya hívta fel nemrég a figyelmem egy jóga típusra a Dahn jógára. Három napig végeztem Ács Gábor, az éppen itthon tartózkodó, de egyébként Kanadában élő és oktató mester értő irányítása mellett a Dahn jógát, és az ehhez szorosan kapcsolódó hasi légzés gyakorlatait. Azt kell, hogy mondjam jelentősen hozzájárult a teljesítményem javulásához ez a technika. A helyes légzés nagyon fontos! Mellesleg párom, Maya is a Dahn mozgásrendszerből merítkezik, e módszer elsajátítását segíti jógás csapatánál.
- még több, még akkurátusabb, általános, láb- és vállspecifikus nyújtás futás előtt. A vállizmaim beálltak a végére, a jobb térdemnél az inak és izmok lemerevedtek. Komolyabb nyújtás!
- a nyers, változó intenzitású akaraterő megnyilvánulásainak lágy Erővé történő csiszolása, alakítása.
Köszönettel tartozom István! Nagyon jó ötlet volt ez a verseny! :)
Gratulálok! Már vártam a beszámolót. Hihetetlen, mire képes az akaraterő. Volt menet közben mélypont? Mikor? Hogyan lendültél tovább?
VálaszTörlésVolt pár mélypont, meg egy kis harc az egóval is, különösen amikor egy hihetetlenül szívós nyugdíjas nénit próbáltam megelőzni, de nagyon küzdött :). Az utolsó 3,5 kilométer nagyon nehéz volt, az utolsó 500 méter viszont egyre könnyebbé vált. A holtpontok legyőzése? Nehéz szavakba önteni, de tudtam, hogy az a valaki, aki arra kért futás közben a fejemben, hogy álljak meg, nem én vagyok igazából. Ha sportol az ember, akkor kialakul egy normálisnak mondható testtudat, tisztában vagy vele, hogy mit bírsz, mit nem. Normál esetben persze! Szóval egyszerűen "más frekvenciára" állítom a nyávogást a fejemben, nem veszem figyelembe. Változtatok a tempón, vagy éppen jobban, tudatosabban lélegzek. Ezek a módszerek nálam beváltak.
VálaszTörlés