TGU - Egy korty élet, egy korty halál.

Kisebb megszakításokkal, de két éve gyűröm a vasat. Rengeteg mozdulatsort megtanultam Varga Tomitól, volt/van olyan gyakorlat, ami a szívemhez nőtt, volt/van, amit a hátam közepére sem kívánok, de azért lelkiismeretesen végrehajtom. Rühellem a szélmalom nevűt, meg utálom a guggolás bármilyen formáját például, - kivéve az egylábast, mert az valami kegyetlenül szép dolog - de ha Tamás edzésen közli, hogy ma Elvtársak Snatch nap van, akkor felvillanyozódva várom a bemelegítés végét, hogy újból tetemre hívjam gyengeségem és győzedelmeskedjek magam felett. Annyi adrenalin és endorfin termelődik a szervezetemben, annyi erő gyűlik fel bennem ilyenkor, hogy Supermant és Hulkot is a padlóra küldeném hátrakötött kézzel, még az első menetben egy komolyabb technikai KO-val, mondjuk ketrecharcban. Persze snatch közben azért mindig rádöbben az ember, hogy van még hova fejlődni. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy lehetek bármennyire erős és technikás, lehet legendás az állóképességem, de azt a tényt sosem fogom tudni felülírni: A vas mindig nyer a végén. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ebbe bele kell nyugodni. Mert én nem tudok. Le akarom győzni a gonosz vasat.

Több helyen olvastam, hogy a kettlebell királya a snatch nevű gyakorlat. Lehet. Nem is szabad elvitatni ezt a tényt, de nálam csak a második helyet foglalja el a gyakorlatok ranglistáján. Harmadik helyen az összes dupla súlyos mozgás áll, különösen szeretem a dupla clean nevűt.

TGU. Három betű egy mozaikszóba rendezve. Laikusnak nem mond semmit. Aki kettlebellezik már egy ideje, az szélesen elmosolyodik. Turkish Get Up. Török felállás magyarul. Nálam kétségtelenül a TGU foglalja el a trónt. Emlékszem, amikor tanulni kezdtem, és csak 16 kilogrammal tudtam stabilan végrehajtani a tizenkét mozdulatsorból álló csodát. Aztán jött a 20, 24 majd a 28 kilós vas, majd kipróbáltam magam a 32 kilós gömbbel, végül a 36 kilós golyóval már nem teszteltem le az erőmet, pedig szerintem azzal is végre tudnám hajtani megfelelő technikával a gyakorlatsort. Szeretem hallani, amikor Tamás bejelenti, hogy török felálláshoz vigyünk magunkkal súlyt. Titkon mindig reménykedek, hogy utána azt mondja, hogy na elvtársak kössétek fel a gatyát, mert ebből most masszív tíz perc következik folyamatos munkával. Szerencsére minden héten gyakoroljuk a törököt.
TGU. Egy korty élet, egy korty halál. Mi is értek ez alatt? Háton fekve indul a gyakorlat, és háton fekve fejeződik be. Tisztára mint az élet. Az ember születése után tehetetlenül fekszik a hátán, majd élete alkonyán ugyanígy végzi. A török felállás közepén pedig ott áll az Ember, megfeszített testtel, kinyújtott karjában a nehéz súly, de kihúzza magát diadalmasan, viseli a rá nehezedő terheket, szinte sugallva azt, hogy tessék világ nézd, itt vagyok, bármilyen nehézséget leküzdök. Van ebben a gyakorlatban valami szoborszerű szépség.

Ráadásul a golyók is biztosan szeretik a török felállást. Bizonyos szempontból nézve unalmas lehet kettlebell golyónak lenni. Ülsz a kisebb-nagyobb barátaiddal az edzőterem padlóján összeláncolva, és várod, hogy mikor érkezik meg végre az RKC oktató, meg a csapatnyi lelkes Elvtárs, hogy kiűzzék testükből-lelkükből a gyengeséget, és némi mazochista fájdalmat okozzanak maguknak. Gondoljunk csak bele: egy héten normál esetben négyszer azért edzi magát az ember egy-másfél óra időtartamáig. A maradék időben a kettlebell vasak türelmesen várakoznak. Vagy éppen unatkoznak. De aztán elkezdődik az edzés, jön a török felállás, a golyók egyik pillanatról a másikra egy jócskán magasabb perspektívából láthatják végre a világot. Teljes hittel állítom, hogy az összes "magaslati" gyakorlatot a golyók találták ki. Míg a kísérletező kedvű kettlebellező úttörő azt gondolta, hogy felfedezett egy új gyakorlatsort, valójában csak bábként mozgott a páston a vas akaratának eszközeként. Így játszik velünk az edzőterem színpadán a vas Kettlebell-Marionettet.
Ennél szebb gyakorlatot egyelőre nem ismerek.