Ki a faszom az a János? Nézek értetlenül a főnökasszonyra, akinek az arcán a kaján vigyor elárulja, hogy egy meglehetősen konkrét, emberi elmével fel nem fogható evolúciós rúgást hajtott végre velem kapcsolatban, és a homo sapiens sapiens csoportjának 11-es vonaláról a ramapithecusok makogó bandájának kapujába lőtt be engem. Menthetetlenül, csavarva a bal felső sarokba, közvetlenül a léc alá. Az akkori osztályvezető óvatosan megjegyzi neki, hogy nem úgy hívnak, de a főnökasszonyról lerí, hogy ez egy percig sem hatja meg. Tőle akár hívhatnának Miki Egérnek, Lapát Úrnak vagy a Technikus Csávónak. Mint, ahogy az sem érdekli, hogy három hosszú éve dolgozok közvetve a keze alá. Tudom, három év borzalmasan rövid idő arra, hogy megjegyezzen az ember egy egyszerű, átlagosan hétköznapi magyar nevet, főleg úgy, hogy hetente egyszer azért találkozunk.
Nem kell mondani, hogy milyen viszonyok uralkodnak egyes magyar munkahelyeken. Jó befoghatom, van legalább melóm, nem úgy, mint fél Magyarországnak. Na, de akkor sem mindegy ugyebár, hogy milyen hangulatban indul reggel az öszvérember a melóhelyre. Éppenséggel előállhat az a cifra helyzet, hogy William Wallace vesztőhelyi menete is riói karneváli hangulatot idéz ahhoz képest, ahogy a becsületesen adózó magyar ember kínkeservesen magára erőlteti az alázat álarcát, aztán félretéve minden undorát, megindul munkahelye felé. Alapszabály, hogy maradék önbecsülésedet, emberi tartásodat és az önérzetedet még meló előtt szemrebbenés nélkül lődd tarkón, mert ezek a fentebb említett erények teljesen feleslegesek a 21. századi magyar munkavállaló repertoárjában, mondhatni luxusként hatnak a mai világban. Most álljak neki itt vinnyogni, hogy miként kellene megbecsülni a melóst? Fölösleges. Mindenkinek van ilyen gondja manapság.
Szívem szerint megdobálnám kakival a főnökasszonyt. Hmmm... az az érzésem, hogy némileg jobban sikerült a kelleténél az az evolúciós rúgás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése