Séta a kárörömben

Szeretek gyalogolni. Mindig is szerettem. Annyira, hogy egyszer egy kőszegi 36 kilométeres túrát törött bordával tettem meg, egy rézsűs törés nem választhat el a hegyektől. Szeretek csavarogni is, mindig a Körös parti séták jutnak eszembe, a gáton mászkáltunk rengeteget Gyapjas cimborámmal. Ott volt az ártéri dzsungel, ami mindig beindította gyerekes fantáziánkat.
Most Szeged "dzsungelében" poroszkálok nap mint nap átlagosan nyolcvan perc oda-vissza a munkahelyemig az út, ha hozzáveszem, hogy edzésekre is gyalog járok, akkor össze-vissza egy nap átlagosan két órát gyalogolok. A tömegközlekedést nem szeretem, egyszerűen nem tudom megszokni azt az örökösen nyüzsgő, fáradt, álmos, sokszor ideges emberarcokból bűvölt-emelt húsfalat. Biciklivel sokáig nem volt semmi gondom, azonban egy gyönyörű nyári napon a kerékpárommal kialakult heves szerelmünk tüze kiégett lelkemből. Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy gerjedek a kerékpárokra, ülés nélkül használom, a küllők közé dugdosom a kukurumat és esténként ágyba bújva tocsogok a műszerolajban, nos az téved, valamint vizsgáltassa meg magát sürgősen egy elmeorvossal.
Nagy sebességgel próbáltam kikerülni az egyik hozzám hasonló tök álmos panelproli sorstársamat a Kossuth Lajos sugárúton, azonban nem számoltam a bicikliutat és a kövesutat elválasztó méteres alumínium oszlopokkal. Az egyiket sikerült totálisan telibe kapni. És milyen csodálatos találmány az emberi agy! Testem azonnal reagált, a fiókok mélyéről előcibálta a korábban talajtornán elsajátított eséstompító mozdulatokat...majd sikeresen kikerülten a nagyobb bajt. A nagyobb baj alatt érthetném azt, hogy eshettem volna fejre, eltörhettem volna a gerincem, kirepülhetett a fogsorom. De nem ezt értem ez alatt. Mindenki magából indul ki. Borzalmasan kárörvendő ember vagyok, és zuhanás közben mindenféle gondolatok között a trónt az az elmevillanás bitorolta magához, hogy remélem kevesen látták ezt az orbitális esést. És van Isten! Egy ember nézte végig az egészet, egy pedig hallotta a csattanást, de mire hátrafordult már villámgyorsan talpra szökkentem. Az egyetlen szemtanú nem mert nevetni. Nem tudom mi ülhetett ki a pofázmányomra, de szerintem egyes országokban halálbüntetést osztogatnak ilyen arckifejezésért. Na, azért a bal 9-es bordám csak ráment, de a fentebb említett kőszegi túra kárpótolt a könnyes orrfújásokért, a vécés kínlódásokról ne is beszéljünk. Tehát ez a hiteles és ugyanakkor fájdalmas története annak, hogyan ábrándultam ki a kerékpározásból.
Azért szeretek sétálni, mert a szegedi utcákon mindig van valami látnivaló. Rengeteg időm van magamba zárkózva séta közben átértékelni a napom, miközben testem engedelmes zombi üzemmódban utasítja maga mögé a métereket, kilométereket.. Nem is értem miért nem szeretnek egyesek sétálni. Mit fog tenni akkor, ha nyugdíjas lesz, és a futómű felmondja a szolgálatot? Ül majd a tv előtt, és nézi a Való Világ 268. évadját? Most húszon-harminc éves fejjel nem ezt teszi? Tisztelet a kivételnek. Jókat szoktam mulatni azokon, akik az öt percnyi sétára lévő Tacskóhoz kocsival mennek. Levakarja a havat meg a jeget. Beindítja, idegeskedve átvág a forgalmon, nagy nehezen parkolóhelyet talál, majd bemegy a Tacskóba, vesz egy kiló kenyeret, tejet, ezt azt, majd a két kis szatyrával kislattyog a kocsihoz, aztán megint anyázik, hogy mekkora a forgalom. Hazaér, majd azt lája, hogy az egyébként is bosszantó SzomszédJóskaPista elfoglalta a parkolóhelyét. Már megint. Nem is rajzolnám tovább az események vázlatát, de ha gyalog ment volna a boltba megspórolt volna legalább fél óra ideget.
Azért szeretek sétálni, mert a szegedi utcákon mindig van valami vicces. Írtam már korábban is, rettenetesen kárörvendő vagyok. Genetika vagy pusztán csak így alakította a személyiségemet az ég? Nem tudom. Néha kegyetlen kereszt tud lenni, de viselem alázattal és könnyesre röhögött szemekkel. Nemrég elcsúszott a jeges úton előttem egy hölgy a szegedi piacnál. Két szatyor narancs volt nála, meg zöldségek. Abban a pillanatban, ahogy a két lába elhagyta a stabilnak hitt, mégis csalfa talajt, tudtam, hogy végem van, mint a botnak. És ahogy gurultak az illatos narancsok a hóban, úgy pattant el nálam a cérna, valami kozmikusan sűrű káröröm-plazma robbant fel belső napomban, és gördültem én is a narancsokkal. Csak én a röhögéstől. A hölgy is nevetett. Nagyon. Örökkévalóságig tartott mire felsegítettem a földről. Örökkévalóságig plusz egy évig, amíg a narancsokat összekapkodtunk. Közben pedig nevettünk. Cinkosan, kárörvendően, de legalább őszintén, felszabadultan. Sétálni jó, és kész.