Elöljáróban mindenképpen leszögezném, hogy nem vagyok RKC oktató, vagy FMS szakértő, így írásom erősen a saját tapasztalataimra és meglátásaimra épül és korlátozódik, ezért ha tárgyi tévedésem lenne, azért előre is elnézést kérek, a javító szándékú kritikát szívesen fogadom.
Mindig csodáltam ebben a mozgásrendszerben azt a szimbiózist, ami ember és az élettelen fém között alakul ki. A vas idomul az emberhez, az ember idomul a vashoz. Edzőtársakkal időnként megosztjuk a tapasztalatokat félholtan az öltözőben, hogy kinek milyen gyakorlat tetszik, mit tapasztalt egy-egy edzés után. A paletta igen színes, de nagyjából egységes a kép: aki erősödni jött, az erősödött, aki fogyni akart, az fogyott, aki szálkásítani akart, az szálkásodott, aki az állóképességét akarta fejleszteni, az fejleszteni is tudta... és lehetne sorolni még a szempontokat a végtelenségig. Mindez csak úgy sikerülhet, ha tisztességesen, a kettlebell mozgástechnikáját szigorú edzői felügyelet és irányítás, valamint a belső fegyelem fenntartása mellett legalább jó szinten elsajátítja az ember.
Technika nélkül mivé lenne ez a mozgáskultúra? Vasat lóbálni mindenki tud. Szerintem ezzel egyetérthetünk. Odaáll a falu bikája, megfogja, felcibálja a vasat, aztán agyatlanul lóbálja. Közben leskelődik néha jobbra meg balra, hogy látja-e valaki, hogy Ő milyen intenzitással és vehemenciával rángatja a 32-36-40 kilós fémet. Még talán ki is oszt magának néhány elismerő megjegyzést gondolatban: "Ez a csávó három éve a kettlebell-ezik itt mellettem, és csak 24 kilóssal csinálja a gyakorlatot? Höh, de gyík!"
A Technika, mint egy kísértet a sarokban áll száműzve falfehéren, elborzadva figyeli az eseményeket. Vannak néhányan, akik hiúsági kérdést csinálnak a megválasztott súly nagyságából szerintem. Erőből megoldja a gyakorlatot, miközben elvész a mozgás szépsége és öröme. Azt a "keveset" (ami valójában nagyon is sok), azt a szükséges technikai minimumot, amit hajlandó volt megtanulni egy-egy gyakorlat ismétlése során az agyatlan lóbálásával teljesen tönkreteszi. Néhány férfi edzőtársnál látom ezt a fajta mentalitást. Nőkre nem hiszem, hogy jellemző lenne ez a viselkedés. A technika/mozgáskultúra "minimuma" csak a jéghegy csúcsa, ha ezt nem gyakorolja, finomítja az ember folyamatosan, akkor mi értelme a kettlebell-nek? Ha a kétkezes swing-et nem sajátítja el a lehető legjobb módon, akkor hogyan fogja tudni a többi, swing-re épülő gyakorlatsorokat megtanulni, értelmezni, fejben összerakni? Ha nem tudok tisztességesen, a tanultak alapján végrehajtani egy tökéletes Török felállás nevű gyakorlatot 20 kilóval mondjuk, akkor ne akarjak 28-al belekezdeni! Minden izomrostnak, minden idegszálnak abban az adott pillanatban, abban a testhelyzetben a helyén kell lennie, mint ahogy a be- és kiáramló levegőnek is megfelelő összhangban kell állnia a gyakorlattal. Ez csak a testi vonatkozás, még szó sem esett a szellemi, akarati vonulatról. Érzi az ember, hogy mikor csinálja jól.
Kettlebell technika nélkül egy töltetlen Kalasnyikov.
Az írás végére egy történetet mesélnék el a Kettlebell vs. Agyatlan lóbálás analógiájára. Megtörtént-e nem tudom, mindenesetre nekem tetszik, ha csak kitalált is a "mese".
Történt egyszer, hogy a spanyol nagykövet meghívta vendégségbe a japán nagykövetet és kompániáját egy kis diplomáciai csevejre. Mindkét fél nagyon készült. A kölcsönös udvariasságok után körbevezette a spanyol nagykövet a japánt, hogy bemutassa az épületet, míg végül megállapodtak és leültek egy kis szökőkutas belső udvarban. A beszélgetés hamarosan diplomáciai területről áttért országaik kultúrájára, azon belül pedig a spanyol követ felajánlotta, hogy bemutat japán kollégájának egy eredeti, mindenek fölött álló spanyol kardot. Be is hozták a pengét, majd a szökőkút vizébe állították azt. Rózsaszirmokat szórtak a víz felszínére, amelyeket szépen úsztatva vitt a víz. Feszült figyelem kísérte a rózsaszirmok útját, míg végül egy szirmot a spanyol pengének sodort a víz. A penge olyan éles volt, hogy kettévágta a szirmot pusztán a víz ereje által hajtva.
A japán követ bólogatott. Nem rossz! Intett az egyik emberének, aki előhozott egy eredeti japán katanát. Majd egy újabb intésére kettévágta vele a szökőkutat. A kard sértetlenül remegett a kútba ágyazódva. Vége.
A konklúziót mindenki vonja le maga.
Hát ezzel nagyon egyetértek, jó írás! Szerintem kell a kettlebellhez egy jó nagy adag alázat, akiben meg nincs, az lesérül, ennyi.
VálaszTörlésÉs ez baj. Én is szembesültem azzal, hogy létezik az a megmagyarázhatatlan jelenség, amikor egyszeri kiskoma akkor lát először vasgolyót, de ő már rögtön a tizenhatost meg a húszast akarja, mert szááázat nyom fekvee... És nem érti, hogy technika. Azt meg még kevésbé, hogy józan belátás.
Nekem viszonylag komolyabbnak mondható sportolói múltam van, az önfegyelem meglehetős alapossággal lett belém verve, de még mindezek ellenére is sikerült beszednem a saját ostobaságomnak köszönhetően egy komolyabb vállsérülést. Nézem ezeket az "erős" embereket, és időnként már nekem fáj amit művelnek. Rossz nézni, ahogy hátratöri a csuklójukat a helytelenül megválasztott súly, ahogy bedarálják a kettlebell technikájában rejlő potenciálokat a hülyeségükkel. Tőlem is megkérdezte az egyik ilyen erőember, miért csak ekkora súllyal (20-24 kiló)edzek? Az volt válaszom rá, hogy ezzel a vassal tudom a lehető legnagyobb biztonsággal, és a lehető legjobb technikával végrehajtani a gyakorlatot.
VálaszTörlésNem igazán fogta fel miről beszéltem, sajnos.