A kisebbik blogomra tettem át a sajátosan értelmezett, és átgyúrt Star Wars-os "novelláimat". Kellemes olvasást!
http://mindenyodaharomnapigtart.blogspot.com/2011/12/csak-egy-jo-indokot-mondj-sztrajkra-fel.html
2011. december 12., hétfő
2011. december 9., péntek
Rotátor köpeny
Végeztem az előírt fizikoterápiám eszközös kezelésével. Találkoztam két nagyon kedves, és főleg türelmes fizikoterapeuta-asszisztenssel (Zsuzsi és Ica, Köszi!), akik sziklák méla türelmével nézték el nekem a reggeli rendszeres késéseket.
2011. december 7., szerda
Széljegyzetek számok mellé
50 + átlagosan ennyi középiskolás tizenéves lány jön velem szemben az utcán, sminkmaszkot az arcukra, felnőttes ruhadarabokat húzva testükre. Siettetik a felnőtté válást, előrepörgetik az időt, komolykodó kis-felnőtteket játszva. Pár év, és ugyanekkora hévvel próbálják elhitetni magukkal és másokkal, hogy nem fog rajtuk az idő, és vissza lehet azt tekerni. Pedig az idő telik, ez az élet egyik legtermészetesebb alapszabálya. Hála az égnek.
2011. december 6., kedd
Rehab
Ma kaptam meg a 7. kezelést: kétszer 5 perc ultrahangos és 15 perc bioptron lámpás kezelésből áll. Pénteken találkozok először a gyógytornászommal, aki betanít bizonyos mozgássorokat, amelyekkel elősegíthetem a mielőbbi gyógyulásomat.
2011. november 23., szerda
Búcsú a kettlebelltől...
Legalábbis egy időre ismét komolyabb kihagyásra kényszerülök. Ismét a jobb vállam, vélhetően a benne futó ideg lehet begyulladva, becsípődve, túlerőltetve. A hátam közepétől indul, végigáramlik a lapockám felett, áthalad a vállövemen, majd azt követően a forgó alkatrészek között, végül kiteljesedik a könyökömnél. Szúró, ütő mozdulatnál heves nyilalló fájdalmat érzek a vállamban, elszállt a fogáserősségem, fekvőtámasznál ugyan mellkasig le tudom engedni magam, azonban visszafele már nem szól a jegyem. Bejelentkeztem sportorvoshoz, jövő héten lesz a kivizsgálás. Öröm az ürömben, hogy így legalább egy napon letudom az éves rutinomat: vérvétel, szemvizsgálat, befizetek egy EKG-ra, meg vizeletvizsgálatra. Hasznos nap lesz.
2011. november 20., vasárnap
Autóvásárlás feketén-fehéren
Ugyan csak tavaly szereztem meg a jogsit, és aktívabban azóta vezetek, de az az igazság, hogy nagyon megszerettem az utazás ezen formáját. Kényelmes, nem vagy időhöz kötve, nem kell nyomorognod a buszon, nem kell szagolnod a másik helyenként penetráns szagát, vagy más zsírjával, izzadságával és egyéb testnedveivel átitatott, kifeküdt, műbőr üléseken zötykölődnöd valamilyen MÁV-os micsodán.
Ráadásul valamiért bevonzom a részeg, vagy hittérítő, vagy éppen a minden áron beszélgetni akaró magyar honfitársaimat. A legjobb, amikor az előbbi mondatban felsorolt tulajdonságok egy emberi lényben egyesülnek:
- Teee figyelj csak, hiidd el, hogy hikk... bocs, hogy böffentettem, rád ment? Ja, egy kis hazai kolbász...ahogy mondod, fasza paprikás, hikk...szóval Jézus szeret téged...bocs, zavarlak hikk, látom olvasni akarsz, ja, ez fasza könyv, kár, hogy a végén meghal a csávóó!
Ráadásul valamiért bevonzom a részeg, vagy hittérítő, vagy éppen a minden áron beszélgetni akaró magyar honfitársaimat. A legjobb, amikor az előbbi mondatban felsorolt tulajdonságok egy emberi lényben egyesülnek:
- Teee figyelj csak, hiidd el, hogy hikk... bocs, hogy böffentettem, rád ment? Ja, egy kis hazai kolbász...ahogy mondod, fasza paprikás, hikk...szóval Jézus szeret téged...bocs, zavarlak hikk, látom olvasni akarsz, ja, ez fasza könyv, kár, hogy a végén meghal a csávóó!
2011. november 7., hétfő
Hétköznapi kémia
Az ásatási munkások az egyéni szabadság, a megbecsülés, a tisztességes vállalkozói bánásmód utáni vágya kiválóan feloldható és megsemmisíthető egy tányér meleg babgulyásban, valamint 4-5 pohár házi pálinkában.
2011. szeptember 1., csütörtök
Dohányzás.
Régóta nem írtam ide egy sort sem. Pedig lenne miről. De nem volt kedvem. Annyi mindenre lehetne hivatkozni: nagyon meleg van, fáradt vagyok, más irányú elfoglaltságaim voltak, nyaraltam stb. Pedig annyi a titka az egésznek, hogy egyszerűen nem volt kedvem akár csak egy nyamvadt betűt is leírni. És tényleg. Ötletelés-agyalás persze ment ezerrel a háttérben, van elég motiváló élmény is bőven. Csak ez a fránya üres papír... ránéztem az üres virtuális lapra, majd egy könnyed mozdulattal inkább felpakoltam a cuccaimat, majd elballagtam edzésre, vagy éppen az Anna fürdőbe. A közeljövőben azonban mindent megírok majd ide. Tényleg van mit.
Lassan egy hónapja van egy folyamatosan visszatérő gondolat, érzet, amely néha rám nyitja elmém ajtaját. Nem jegyeztem fel a pontos dátumot, de több, mint három hete nem gyújtottam rá cigarettára. Középsuliban szívtam el az első szálat. Ha nem csal az emlékezetem akkor 15 lehettem. Gyakorlati oktatás után, hazafele a buszhoz kinéztem egy elhagyatott játszóteret. Leültem egy padra. Enyhe szégyenkezéssel és persze némi bűntudattal, de ezeknél az érzéseknél jócskán nagyobb kíváncsisággal rápöffentettem egy igazi homlokhorpasztós hegyi levegőre (értsd.: fehér dobozos cigaretta). Hát... nem azt az élményt adta, amire vártam. Mire számítottam? Valami éteri ízvilág, lágy, illatos füst. Ezzel szemben: szédülés, beindult, vehemens nyálképződés, kesernyés, kátrányos füst. Aztán még ücsörögtem vagy fél órát a padon, mert annyira bekábultam, hogy nem bírtam elindulni. Aztán persze amatőr módon rágóval próbáltam elnyomni a szagot. Persze Anyám előtt viszonylag hamar lebuktam :)
"- Fiam tiéd ez a cigi?
- ÁÁ, Anyu, nem, dehogy, nem dohányzok!
- Aha, de a te munkaruhádban volt!
- Innye, hogy az a..."
A kezdet kezdetén izgalmasnak tűnt suttyomban dohányozni. Szülők nem tudták, mégis csak egy faszán felnőttes dolog, plusz akkoriban néha már bepusziltunk a barátaimmal néhány sört is, ahhoz meg különösen jól mutatott a kezünkben a cigi. Legalábbis azt gondoltuk legbelül, hogy már kész felnőttek vagyunk. Aztán teltek múltak az évek, és azon kaptam magam, hogy a kezdeti havi egy doboz cigi már csak egy napi adagomat fedezi csak. Ha pedig a barátokkal ugrottunk össze valami csendes ülős sörözésre, akkor nyugodtan számolhattam még egy doboz cigivel aznap estére. Így ment majdnem egy hónappal ezelőttig. Hogy mi történt? Hogy miért tettem le? Hát nem a sport miatt, meg nem is azért, mert egészségtelen, vagy sokba kerül.
Egyszerűen már nem jelentett többé élvezetet a dohányzás. Nem adott semmi pluszt. Jó, tudom, ha most ezeket a sorokat olyan ember olvassa, aki soha életében egy slukk cigit nem szívott el az furán nézne rám. Milyen pluszt tud adni a cigaretta? Sorolhatnám: ha ideges voltam lenyugtatott, segített összeszedni a gondolataimat, ha írogattam, kihagyhatatlan társam volt egy-egy komolyabb baráti beszélgetés és vita közben. Aztán jó volt néha szex után is. Sör mellé pedig adott volt a dolog.
Néha nagyon is hiányzik, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem azt a sürgető késztetést, hogy rá kell, hogy gyújtsak. Nosztalgia érzet van dögivel, főleg, ha illatos, minőségi dohányt fúj felém a szél, vagy valamelyik figyelmetlen embertársam. Aztán persze a sör mellé jó volna rágyújtani, időnként hiányzik az a szertartásos mozdulat, de ez a hiány is lassan kikopik belőlem. Egyébként a tisztulási folyamat beindult már, szabályosan érzem, hogy szabadabban kezdtem lélegezni, azonban most kezdett el felszakadni a tüdőmben a dzsuva, szóval lesz néhány érdekes napom. Gondolom szaunázással és gőzfürdővel lehet ezen segíteni, újabb indok, hogy két doboz cigi megspórolt árán inkább az Anna fürdőbe másszak el inkább M.-val. Az a legjobb az egészben, hogy nem érzem magamban a bizonytalanságot.
Beszélgettem erről a témáról korábban már pár barátommal, sokunk választotta azt az utat, hogy csak ital mellé gyújtottunk rá. Ez sem feltétlen vált be, mert ilyenkor egy ültő helyünkben jött a láncdohányos effektus, 4-5 óra alatt elnyomtunk egy doboz cigit. Ez sem igazán járható út.
Semmi kedvem nincs prédikálni a cigaretta ellen. Fölösleges, olyan, mint, ha arról tartanék kiselőadást, hogy a háborúzni rossz. Örülök annak a biztos érzésnek magamban, hogy már nem fogok rágyújtani többet. Soha ne mond, hogy soha. Nem mondom. Csak nem gyújtok rá többé.
Lassan egy hónapja van egy folyamatosan visszatérő gondolat, érzet, amely néha rám nyitja elmém ajtaját. Nem jegyeztem fel a pontos dátumot, de több, mint három hete nem gyújtottam rá cigarettára. Középsuliban szívtam el az első szálat. Ha nem csal az emlékezetem akkor 15 lehettem. Gyakorlati oktatás után, hazafele a buszhoz kinéztem egy elhagyatott játszóteret. Leültem egy padra. Enyhe szégyenkezéssel és persze némi bűntudattal, de ezeknél az érzéseknél jócskán nagyobb kíváncsisággal rápöffentettem egy igazi homlokhorpasztós hegyi levegőre (értsd.: fehér dobozos cigaretta). Hát... nem azt az élményt adta, amire vártam. Mire számítottam? Valami éteri ízvilág, lágy, illatos füst. Ezzel szemben: szédülés, beindult, vehemens nyálképződés, kesernyés, kátrányos füst. Aztán még ücsörögtem vagy fél órát a padon, mert annyira bekábultam, hogy nem bírtam elindulni. Aztán persze amatőr módon rágóval próbáltam elnyomni a szagot. Persze Anyám előtt viszonylag hamar lebuktam :)
"- Fiam tiéd ez a cigi?
- ÁÁ, Anyu, nem, dehogy, nem dohányzok!
- Aha, de a te munkaruhádban volt!
- Innye, hogy az a..."
A kezdet kezdetén izgalmasnak tűnt suttyomban dohányozni. Szülők nem tudták, mégis csak egy faszán felnőttes dolog, plusz akkoriban néha már bepusziltunk a barátaimmal néhány sört is, ahhoz meg különösen jól mutatott a kezünkben a cigi. Legalábbis azt gondoltuk legbelül, hogy már kész felnőttek vagyunk. Aztán teltek múltak az évek, és azon kaptam magam, hogy a kezdeti havi egy doboz cigi már csak egy napi adagomat fedezi csak. Ha pedig a barátokkal ugrottunk össze valami csendes ülős sörözésre, akkor nyugodtan számolhattam még egy doboz cigivel aznap estére. Így ment majdnem egy hónappal ezelőttig. Hogy mi történt? Hogy miért tettem le? Hát nem a sport miatt, meg nem is azért, mert egészségtelen, vagy sokba kerül.
Egyszerűen már nem jelentett többé élvezetet a dohányzás. Nem adott semmi pluszt. Jó, tudom, ha most ezeket a sorokat olyan ember olvassa, aki soha életében egy slukk cigit nem szívott el az furán nézne rám. Milyen pluszt tud adni a cigaretta? Sorolhatnám: ha ideges voltam lenyugtatott, segített összeszedni a gondolataimat, ha írogattam, kihagyhatatlan társam volt egy-egy komolyabb baráti beszélgetés és vita közben. Aztán jó volt néha szex után is. Sör mellé pedig adott volt a dolog.
Néha nagyon is hiányzik, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem azt a sürgető késztetést, hogy rá kell, hogy gyújtsak. Nosztalgia érzet van dögivel, főleg, ha illatos, minőségi dohányt fúj felém a szél, vagy valamelyik figyelmetlen embertársam. Aztán persze a sör mellé jó volna rágyújtani, időnként hiányzik az a szertartásos mozdulat, de ez a hiány is lassan kikopik belőlem. Egyébként a tisztulási folyamat beindult már, szabályosan érzem, hogy szabadabban kezdtem lélegezni, azonban most kezdett el felszakadni a tüdőmben a dzsuva, szóval lesz néhány érdekes napom. Gondolom szaunázással és gőzfürdővel lehet ezen segíteni, újabb indok, hogy két doboz cigi megspórolt árán inkább az Anna fürdőbe másszak el inkább M.-val. Az a legjobb az egészben, hogy nem érzem magamban a bizonytalanságot.
Beszélgettem erről a témáról korábban már pár barátommal, sokunk választotta azt az utat, hogy csak ital mellé gyújtottunk rá. Ez sem feltétlen vált be, mert ilyenkor egy ültő helyünkben jött a láncdohányos effektus, 4-5 óra alatt elnyomtunk egy doboz cigit. Ez sem igazán járható út.
Semmi kedvem nincs prédikálni a cigaretta ellen. Fölösleges, olyan, mint, ha arról tartanék kiselőadást, hogy a háborúzni rossz. Örülök annak a biztos érzésnek magamban, hogy már nem fogok rágyújtani többet. Soha ne mond, hogy soha. Nem mondom. Csak nem gyújtok rá többé.
2011. augusztus 26., péntek
Átalakulás
Varga Tomi új, kezdő csoportos edzést indít Szegeden! Lépj be te is önként a "Darálóba", majd alakulj át egy kiemelkedő állóképességű, nyers erejű, funkcionális izomzatú emberi lénnyé! Hajrá!
http://kettlebellszeged.blogspot.com/2011/08/uj-kezdo-csoport-szeptemberben.html
Pavel Mester
http://kettlebellszeged.blogspot.com/2011/08/uj-kezdo-csoport-szeptemberben.html
2011. július 16., szombat
Úton, útfélen - K100 egy másik, belső szemmel
M.-nak, Á.-nak és I.-nak, Barátaimnak és Segítőimnek
“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)
Lehet az kitaposott, járatlan, felfedezetlen. Könnyű, vagy éppen nehezen járható. Mérhetetlen magányos, vagy éppen kart-karba öltős. Fájdalmasan nehezen járható, vagy éppen vidáman a semmibe rohanó-kanyargós. A Kinizsi 100 óta valami eltört bennem, szerencsére jó értelemben. Állandóan mennék. Gyalog. Mindegy, hogy hova, de menni akarok, mintha valami várna a célnál. Furcsa ez a késztetés, nem gondoltam volna, hogy pont a gyaloglás lesz az, ami ennyire magával ragad. Főleg egy olyan korban, amikor gyakorlatilag bárhova eljuthatok, viszonylag reális áron, elviselhető időtartamon belül. Mégis. Menni akarok.
Tele van az út lábnyomokkal. Kaotikus képet alkotnak szemem előtt a semmibe futó, kacsázó, feszesen lépkedő, bizonytalan, egy helyben toporgó, érdeklődve meg-megálló, rácsodálkozó, határozott lábak mintái. Nyomok fraktálkáosza, mégis valahol érzem belül, hogy van benne rendszer, csak még nem látom át. Óvatosan próbálgatom, hogy melyik lábnyom az én méretem. Bármennyire is keresem, egyik sem az enyém. Csak a hátam mögé utasított poros útfelületen ismerem fel a tétovázó sajátjaimat. Mementója az út az útban jelenségnek. De ki akarna visszafele haladni a már túlságosan is jól ismert úton?
Fák, bokrok, kidőlt fatörzsek, kövek a tanúi, hogy haladtak már előttem ezen az ösvényen. Egy kíváncsi hangya figyeli minden mozdulatomat, de nem tudja felfogni nagyságomat. Én is fölfelé figyelek, de nem tudom felfogni a fölém növő világ nagyságát. Egyelőre csak részleteket látok. A hangya én vagyok.
Honnan, miből árad ez a higanysűrűségű, igaz csend? Mintha a természet levegőt készülne beszívni felfoghatatlan tüdejébe, hogy aztán forró leheletével megtöltse üresedő szívemet, fejemet. Lassan feloldódik a pausa, mellkasom óvatosan megemelkedik, újra az útra figyelek minden erőmmel. Menni kell tovább.
“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)
Lehet az kitaposott, járatlan, felfedezetlen. Könnyű, vagy éppen nehezen járható. Mérhetetlen magányos, vagy éppen kart-karba öltős. Fájdalmasan nehezen járható, vagy éppen vidáman a semmibe rohanó-kanyargós. A Kinizsi 100 óta valami eltört bennem, szerencsére jó értelemben. Állandóan mennék. Gyalog. Mindegy, hogy hova, de menni akarok, mintha valami várna a célnál. Furcsa ez a késztetés, nem gondoltam volna, hogy pont a gyaloglás lesz az, ami ennyire magával ragad. Főleg egy olyan korban, amikor gyakorlatilag bárhova eljuthatok, viszonylag reális áron, elviselhető időtartamon belül. Mégis. Menni akarok.
Tele van az út lábnyomokkal. Kaotikus képet alkotnak szemem előtt a semmibe futó, kacsázó, feszesen lépkedő, bizonytalan, egy helyben toporgó, érdeklődve meg-megálló, rácsodálkozó, határozott lábak mintái. Nyomok fraktálkáosza, mégis valahol érzem belül, hogy van benne rendszer, csak még nem látom át. Óvatosan próbálgatom, hogy melyik lábnyom az én méretem. Bármennyire is keresem, egyik sem az enyém. Csak a hátam mögé utasított poros útfelületen ismerem fel a tétovázó sajátjaimat. Mementója az út az útban jelenségnek. De ki akarna visszafele haladni a már túlságosan is jól ismert úton?
Fák, bokrok, kidőlt fatörzsek, kövek a tanúi, hogy haladtak már előttem ezen az ösvényen. Egy kíváncsi hangya figyeli minden mozdulatomat, de nem tudja felfogni nagyságomat. Én is fölfelé figyelek, de nem tudom felfogni a fölém növő világ nagyságát. Egyelőre csak részleteket látok. A hangya én vagyok.
Honnan, miből árad ez a higanysűrűségű, igaz csend? Mintha a természet levegőt készülne beszívni felfoghatatlan tüdejébe, hogy aztán forró leheletével megtöltse üresedő szívemet, fejemet. Lassan feloldódik a pausa, mellkasom óvatosan megemelkedik, újra az útra figyelek minden erőmmel. Menni kell tovább.
A K100 utolsó 20 kilométere kiábrándítóan kiégetett . Szerintem sok sorstársam vergődik saját negatív gondolatainak ragadós anyagából szőtt hálójában, ahol egy kövérre hizlalt, helytelen önértékelésből, önsajnálatból, akaratgyengeségből teremtett pók lesi vergődését. Nyolc obszidián szem tükrében saját tehetetlennek hitt vonaglását látja vissza az ember. Majd az ízelt lábú mérgét lassan, komótosan áldozatába fecskendezve bénult mozdulatlanságra kárhoztatja azt. Az ilyen teremtmény pedig lassan öl. A végén szárazra szív.
Talán az adja az utolsó 20 kilométer sava-borsát, hogy lemarja, lecsupaszítja az embert minden szinten. Egy gondolatoktól mentes, egyszerű, sima elme, egy gyaloglógép-húsbáb, egy folyamatosan ismétlődő mantra: menj, nem állhatsz meg, nem adhatod fel... Elfeledkezik a tudatos énjéről, a hétköznapi gondokról, sirámokról, önsajnálatról, minden olyan vélt, vagy valós sérelemről, amelyek visszahúzzák az embert az úton. Bár az utolsó 20-as táv fizikálisan hihetetlenül megviselt, botladozva, sántikálva haladtam, mégis, így utólag visszatekintve tiszta, határozott lábnyomokat hagytam magam után. Legalábbis körvonalaiban határozott nyomokat. De az avatott szem azonnal érzékeli, hogy ezek egyelőre még csak vonalak. Ígéretes, lehetőségeket rejtő, idővel határozott képpé, izgalmas történetté teljesedő nyomai egy emberré váló embernek.
A cél látványát mindenki szereti. A célba érkezés gondolata, az érzet, hogy túl vagyok rajta, megcsináltam, íme, lássátok hát teljesítményem - lett légyen az fizikai, szellemi, vagy lelki teljesítmény - mindenki számára etalon.
Azonban sok sorstársam csak a cél látványát szereti. Az odáig vezető út ellenben halálra rémíti, elkedvteleníti, "inkább meg sem próbálom, túl nehéz ez nekem" gondolati szakadékba veti őt.
Sokat törtem a fejem, hogy mi is jelentett számomra a Kinizsi 100. Rájöttem, hogy szeretem a cél látványát. Szeretek azon átlépni is. És bármennyire is fájjon az az út a célig, muszáj végig mennem rajta. Legyen az a járás bármennyire is fájdalmas, bizonytalan, vagy éppen örömmel teli, határozott. Gyalogolni mindenki tud, de járni az úton már kevesebbeknek adatik meg. Tanulom a járást...
2011. július 15., péntek
Újszülött
Igen. Megszületett, ma délután, igazi Tabula Rasa. Üresen ásítoznak rajta a virtuális lapocskák, kitöltetlenek még a bejegyzésfülek, kiforratlan bájjal nyílnak-csukódnak rajta a lapok, de itt van végre az a Kisebb Blog, amely keretbe foglalja a Star Wars-sal kapcsolatos "novelláimat". Kiaknázatlan lehetőségek tárháza a Csillagok háborúja. Palpatine és Darth Vader alakja megkerülhetetlenek, és számtalan sci-fi paródiára, burleszkre teremtenek, adnak lehetőséget. Mint, ahogy Jabba, Yoda, és Lüke Luke. Vagy Chubakka. Vagy sorolhatnám még a végtelenségig. Fölösleges. Beszéljenek maguk helyett a Kisebbik Blog bejegyzései. Kellemes olvasást!
Jabbablablablablabla...
ui.: Ancsa! Köszönöm az ötletet! :)
ui2.: ja, a kezdeti időszakban a Kisebbik Blog bejegyzései és a Nagyobbik Blogom írásai között erős átfedés lesz érzékelhető. Később ez már kevésbé lesz jellemző. Na, megyek írogatni.
Jabbablablablablabla...
ui.: Ancsa! Köszönöm az ötletet! :)
ui2.: ja, a kezdeti időszakban a Kisebbik Blog bejegyzései és a Nagyobbik Blogom írásai között erős átfedés lesz érzékelhető. Később ez már kevésbé lesz jellemző. Na, megyek írogatni.
2011. július 2., szombat
Sztrájkra fel - avagy az élet produkálja a legjobb vicceket - 1. rész
Darth Vader gondterhelt volt. Oh, Luke, miért nem álltál át a Sötét Oldalra? Szórakozottan gyűrögette fekete ujjai között a tarka szalvétát, miközben jókora adag irigységgel bámulta a vele szemben terpeszkedő, éppen válogatott finomságokból falatozó jediket. Jedi Szakszervezetisek, hah! Ki halott már ilyet? Ezeknek mi gondjuk lehet? Éppen melyik szelet húst tolják be az arcukba? Micsoda képmutató banda! Jönnek itt a jogszabályokkal, meg Kollektív Szerződéssel. Egészséges életmód, meditálás, testedzés? Most meg úgy zabálnak, mint a szopós malacok.
Mennyi gond!? Hogy a fenébe fogom feloldani ezt az Apa-Fia konfliktust? Luke, Luke, remélem nem neheztelsz a kezed miatt, akárhol is vagy Fiam. Meg akárhol is van a kezed. Még telepata Jedi mce-t (midiklorián email) is küldtem neki, hogy:
„Kedves Luke! Itt az apád, bocs, hogy levágtam a fél karod, pedig esküszöm, hogy próbáltam óvatos lenni! Tudod milyen élesek ezek lézerkardok! Ne haragudj! Mondjuk, azért Te is visszafoghattad volna magad Fiam, egyes harci helyzetekben komolyan megfordult a fejemben, hogy Te meg akarsz ölni! Tudom, ilyen ez a pubertáskor, vagy mi, meg az Oedipus-komplexus.
Ha nem is tökéletes, de azért szerető apád: D. Vader
Ui.: Fiam, állj át a Sötét Oldalra! Megbízható kollégák, év végi prémium, béren felüli juttatások, saját űrhajó, Empire Ticket Restaurant, Kiemelt TB, kalandos élet, SAJÁT FEKETE KÖPENY. Kezdő Jedi Közalkalmazottként, nyelvvizsga meg diploma nélkül a Bértábla alapján alig viszel haza valami fizut. Na? Gondold át Fiam még egyszer a kedvemért!”
Talán tényleg egy kicsit erős volt lecsapni a karját. Na, de végül is, ha jobban meggondolom nekem sincsenek normális végtagjaim (Höhö, kivéve egyet, de azt, hehehe nem mondanám „klasszikus” végtagnak), mégis vittem valamire. Na, majd küldök neki valami vicces bocsánatkérő lapot is, meg egy Plüss Yodát. Régi bevált módszer a Galaxisban az apa-fia problémára. Vajon hány éves lehet Luke? Mondjuk fénykardja már van. Na, mindegy, ki ne örülne egy Plüss Yodának... de lássuk a „tárgyalást”!
A három szakszervezetis tanácstalanul bámult a pazar ételekkel megrakott asztal túloldaláról föléjük tornyosuló, éjfekete alakra. Az obszidián szemek élettelenül szegeződtek rájuk. A jól ismert, gépi légszűrő hangja újabb adag tiszta levegőt jutatott a Nagyúr tüdejébe. Csontig hatoló, jéghideg pillantás. Olyan velejéig hatoló mint, ha valaki alaposan megmogyorózná a lelked, már ha a lelkednek lenne fütyköse. Wolfgang Szakszervezeti Titkár zavarában hol Pjotr Elnök felé pislant kérdőn, hol pedig Barandy Osztályvezetőre meresztgeti a szemét, hogy na mi lesz, mi lesz?, csak innen jussunk ki élve!
Wolfgang zavarában cigarettát kap elő, majd végigkínálja a társaságot, Pjotr nemet int. Vader Nagyúr felé is tesz egy kínáló mozdulatot, de:
- Köhkúúúh, köszönöm Wolfgang, csak akkor gyújtok rá, ha iszok! Köhkúúh!
Pjotr Elnök szigorú oldalpillantást vet a Titkárra. A Titkár holdvilág képe vörösre változik iszonyú zavarában. Pjotr végül megköszörüli a torkát:
- Sok szeretettel megnyitom az első Galaktikus Jedi Szakszervezeti Érdekegyeztető Tanács ülését. Reményemet szeretném kifejezni, hogy a tárgyalás végére a Császár és a Galaktikus Demokrata Jedi Szakszervezet álláspontja közeledni fog egymáshoz, és megoldást találunk néhány komoly érdekellentétre! Hiszen mindenkinek érdeke, hogy minden Jedi Közalkalmazott megfelelő életkörülmények között dolgozhasson, bárhol is legyen, bárhol is éljen!
- Hát, köhkúúúh, konkrétan ez csak a Szakszervezet köhkúúúh érdeke, a Császár ezt némiképpen más köhkúúúh szempontból közelíti meg!
Barandy Osztályvezető szikrát szóró szemmel az asztalra csapott, tányérok koccantak össze félelmükben. Egy jókora szelet bantasteak vetette le magát a mélybe az asztal sarkáról, majd toccsanva landolt a padlón.
- Akkor a Császárnak szembesülnie kell egy mindent elsöprő, galaxisokon átívelő Jedi Sztrájkkal!!!
- Köhkúúúh, nafene!
- Miért van az az érzésem, – Pjotr Elnök nyugtatólag intett Barandy Osztályvezető felé - hogy a Császár nem veszi komolyan ezt a sztrájkot? Mi igenis sztrájkba kezdünk! Ha kell akár éhségsztrájkba!
- (Éhségsztrájkba? Köhkúhúhúhúhú? Na, az lenne csak spórolós Jedi Önfelszámoló Intézkedés höhöhöhö, még jó, hogy nem hallotta a Császár, köhkúúh, úgy kellene fellocsolnom köhkúúh a padlóról) Rendben, Pjotr Elnök Úr, köhkúúh, érdeklődve hallgatom, hogy milyen változtatásokat kívánnak eszközölni a Kollektív Szerződésben! Kezdje el kérem! Köhkúúúh!
És Pjotr Elnök Úr bele is kezdett. Wolfgang Titkár és a mogorva képű Barandy Osztályvezető felváltva bólogatnak, és hümmögnek. Remek színjáték. Lerí róluk, hogy órákig gyakorolhatták tükör előtt a tárgyalást. Talán még egy Darth Vader imitátort is alkalmaztak a próba kedvéért.
Blablbabla... nekünk jogaink vannak....blblalblablabla...blabla...és még azt is követeljük...blablablabla...meg a vállalja át a TB fizetését...blablablabla...nettó fizetésemelést…blablablabla…reálhozám kifizetése… blablablablablablablabla…Jedi árvák ellátásával kapcsolatban az az álláspontunk, hogy… blablablabla…eszköz, lézerkard amortizációs támogatás… blablablabla
Mindeközben a Fekete Maszk mögött:
- Na, nézzük csak mit is hallgassunk? Remek ez az új sisak, van benne végre Sith-net! Beépített 5.1-es hangfalszett. Na, akkor lássuk csak! Van itt 20.000 terrabájtnyi zene…, aha, netradio most nem pálya, elektro nem kell. Metál??? Az meg mi? Itt egy interaktív lista: azt mondja E, F…nézzük az F alatt mik vannak besorolva… na, ebbe belehallgatunk:
Amindenit! Ez nagyon ütős volt! Hehhehehehehehehehe, hát ez nagyon jóóó! Na, de nézzünk valami mást is, P, Q, R, S…na, nézzük az S-nél mik vannak. Na, ez jó is lesz!
Darth Vader lelkében gyökeret vert az a kellemes, meleg érzet, amely akkor szállja meg az ember fiát, lányát, ha rádöbben, hogy új hobbit talált magának.
Mindeközben a sisaklemezzel szemközt:
Blablbabla... nekünk jogaink vannak....blblalblablabla...blabla...és még azt is követeljük...blablablabla...
- Pjotr! Pjotr! Pjotr! Pjotr! Pjotr! Nyertünk! Nyertünk! Nyertünk! Nyertünk! Nyertünk! Néééézd, Néézd! Bólogat, ráadásul eddig mindenre rábólintott!!!!!!!
Pjotr Elnök elképedve bámult az eszement módjára viselkedő, karjába csimpaszkodó Wolfgangra. Majd tekintete Darth Vaderre tévedt. A Nagyúr bólogatott. Nem csak egyszer, nem csak kétszer, hanem folyamatosan. Akkurátusan, nyakból bólogatott. Pjotr Elnök az Osztályvezető felé fordult, majd kelletlenül nyugtázta, hogy Barandyval sokra nem megy. Barandy leesett állal, kikerekedett szemekkel bámulta Darth Vadert.
- Most akkor nyertünk? – Pjotr olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mintha attól tartana, hogy azok a fránya hangok megpróbálnának visszacsimpaszkodni kételkedő hangképzőszerveinek bűvkörébe…
Folytatása következik!!!
1000 Swing Elvtársnő szemmel
Egy remek írást szeretnék elétek tárni, amelyet Ági Elvtársnő írt blogjában, a Levelek alatt-ban. Remekül összefoglalja, hogy mit is jelentett számára az 1000 swing. Olvassátok sok szeretettel!
2011. június 26., vasárnap
3 - Hippi Borzdéj szegedi Kettlebell!!!
Tegnap megültük méltósággal a szegedi Kettlebell klub 3 éves születésnapját! Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: kidobós, kötélhúzás, egy kis snatch a végére a biztonság kedvéért. A kidobós játéknál a gumipadlón letapadt a jobb lábfejem nagylábujja, majd 80 kilómmal sikeresen meg is gyötörtem azt. Mozogni mozog, színe a szivárványé, a körömágy alaposan beszakadt, de hát pár csepp vérnek mindig hullania kell, ha kettlebellről van szó.
Aztán ettünk egy fasza marhapörköltet gombával és krumplival, ropogós csemegeuborkával. Kellő mennyiségű házi pálinkával és sörrel csapattam le. Nem vagyok nagy töményes, de ezúttal kivételt tettem, koccintottunk párat. Persze mindezt a tűző napon lőtyöltem meg, azt pedig szerintem kimondottan jelentős mennyiségű sorstársam tapasztalta már (6*10 a 23-on), hogy drága Napunk az ilyen szintű következetlenséget alaposan megbünteti. Kár lenne tagadni, amikor hazaértem be is aludtam rögtön :) Elég baj lenne, ha hozzá lennék szokva a töményhez :)
Ahogy felidézem az arcokat, azon agyalok, hogy kik voltak velem együtt kezdő csoportosak, de bevallom, hogy nem tudnék felsorolni hirtelenjében senkit. Óriási a lemorzsolódás. Gergő és Maya első generációs, én a harmadik Varga féle csapatban kezdtem. Végeredményben teljesen mindegy, az a lényeg, hogy hétről hétre legyőzzük saját gyengeségünket. Vagy legalábbis azon vagyunk, több-kevesebb sikerrel.
Monka zseniális tortát készített. Fotót mindenképpen pakolok majd fel a blogra, csak Janóval még tárgyalnom kell a jogdíjakról :) Szóval a torta: vékony piskóta, vastag, zseniálisan finom csokis krémrétegek, fehér marcipán borítás, és tessék kapaszkodni: RÓZSASZÍN KETTLEBELL GOLYÓ A TORTÁBA ÁGYAZVA!!!
Helló Kitty is dobott volna egy hátast kis napernyőjével, annyira rózsaszín volt. Monka, le a kalappal!
Tamás sokkott kapott a látványtól, persze jó értelemben. :) Csak hogy mindenkinek legyen elképzelése:
Aminek a legjobban örültem, hogy végre sikerült megismerkednem és beszélgetnem néhány nagyon-nagyon szimpatikus, de eddig ismeretlen Elvtárssal és Elvtársnővel. Kihúztunk néhány padot a korsárlabdapályára, élveztük a napfényt, a tele has örömét, a mosolyt, az élcelődő vicceket, azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy van kihez szólni. Csapatépítés szempontjából nézve megtartó, embereket összekötő ereje van egy-egy ilyen rendezvénynek, (marhapörköltnek) :) Nagyon jól éreztem magam. Több ilyen kellene!
Ma még két dolgot kell megtennem:
1. elmenni az ügyeletre, mert a lábujjam kezd nagyon dühös szemeket meresztgetni rám. Gondolom lesz röntgen, meg ejnye-bejnye, sok mindent nem tudnak vele úgy sem kezdeni. Ha eltiltanak az edzéstől, akkor agylobot kapok. Szerintem még egy körömnek búcsút mondhatok. Nagyon dzsentrisre vettem a figurát lábköröm-ügyileg. :) Ez lesz a negyedik :)
2. Na, ez meglepi lesz egy kedves barátom számára. :) Nem mondhatom meg. :)
Aztán ettünk egy fasza marhapörköltet gombával és krumplival, ropogós csemegeuborkával. Kellő mennyiségű házi pálinkával és sörrel csapattam le. Nem vagyok nagy töményes, de ezúttal kivételt tettem, koccintottunk párat. Persze mindezt a tűző napon lőtyöltem meg, azt pedig szerintem kimondottan jelentős mennyiségű sorstársam tapasztalta már (6*10 a 23-on), hogy drága Napunk az ilyen szintű következetlenséget alaposan megbünteti. Kár lenne tagadni, amikor hazaértem be is aludtam rögtön :) Elég baj lenne, ha hozzá lennék szokva a töményhez :)
Ahogy felidézem az arcokat, azon agyalok, hogy kik voltak velem együtt kezdő csoportosak, de bevallom, hogy nem tudnék felsorolni hirtelenjében senkit. Óriási a lemorzsolódás. Gergő és Maya első generációs, én a harmadik Varga féle csapatban kezdtem. Végeredményben teljesen mindegy, az a lényeg, hogy hétről hétre legyőzzük saját gyengeségünket. Vagy legalábbis azon vagyunk, több-kevesebb sikerrel.
Monka zseniális tortát készített. Fotót mindenképpen pakolok majd fel a blogra, csak Janóval még tárgyalnom kell a jogdíjakról :) Szóval a torta: vékony piskóta, vastag, zseniálisan finom csokis krémrétegek, fehér marcipán borítás, és tessék kapaszkodni: RÓZSASZÍN KETTLEBELL GOLYÓ A TORTÁBA ÁGYAZVA!!!
Helló Kitty is dobott volna egy hátast kis napernyőjével, annyira rózsaszín volt. Monka, le a kalappal!
Tamás sokkott kapott a látványtól, persze jó értelemben. :) Csak hogy mindenkinek legyen elképzelése:
Aminek a legjobban örültem, hogy végre sikerült megismerkednem és beszélgetnem néhány nagyon-nagyon szimpatikus, de eddig ismeretlen Elvtárssal és Elvtársnővel. Kihúztunk néhány padot a korsárlabdapályára, élveztük a napfényt, a tele has örömét, a mosolyt, az élcelődő vicceket, azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy van kihez szólni. Csapatépítés szempontjából nézve megtartó, embereket összekötő ereje van egy-egy ilyen rendezvénynek, (marhapörköltnek) :) Nagyon jól éreztem magam. Több ilyen kellene!
Ma még két dolgot kell megtennem:
1. elmenni az ügyeletre, mert a lábujjam kezd nagyon dühös szemeket meresztgetni rám. Gondolom lesz röntgen, meg ejnye-bejnye, sok mindent nem tudnak vele úgy sem kezdeni. Ha eltiltanak az edzéstől, akkor agylobot kapok. Szerintem még egy körömnek búcsút mondhatok. Nagyon dzsentrisre vettem a figurát lábköröm-ügyileg. :) Ez lesz a negyedik :)
2. Na, ez meglepi lesz egy kedves barátom számára. :) Nem mondhatom meg. :)
2011. június 25., szombat
1000 Swing
Aznap aludtam kb. 3 órát, lenyomtam 4 vizsgát, kihúztam összesen 13 tételt (alkotmány-, helyi önkormányzati-, munkajog, stb.), délutánra végeztem az otthoni dolgaimmal is, majd pár perc késéssel megérkeztem a Kihívás helyszínére. Tibi edzőtársunk készült ezerrel, volt itt minden: laptop, projektor, hatalmas számláló vörös és fekete stílusban, Tamás kedvenc mondata pedig majd kiverte az ember szemét: ODAÁLLSZ, MEGFOGOD! Köszönet Tibi! Közben Tamás ventilátorokat helyez el akkurátusan a terem egy-egy pontján, mosolyog közben. Ő már tudja mi vár ránk.
Gyűlünk, gyűlünk. Örülök a régi-új arcoknak, mindenki mosolyog, de azért érezhető a feszültség, az izgalom. Szeretek ebbe a csoportba járni, szerves részévé vált az életemnek.
Alaposan bemelegítünk, mint mindig, szépen, mindenre kiterjedően. Teszem a dolgomat, miközben termelődik az adrenalin tonnaszám szervezetemben. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is a vasakat figyelem. Ők meg engem. Mosolygok. Ők is. A végén mindig a Vas nyer. És mégis: edzésről edzésre erősebb leszek.
Mocskos kis dögök, igazi kaján, mégis együtt érző mosoly a gonosz orosz vasak gömbölyded képén: - Gyere Homo sapiens sapiens, hívj ki minket tetemre!
Mi legyen? 20 vagy 24 kilós? Egy kósza gondolatvonat száguld át agyállomásomon, majd tűnik tova: 28 kilogramm. Mivel ez az első ezres kísérletem, egyelőre hanyagolom a nagyobb vasakat. Janóval futok össze, ő is pont ezen dilemmázott, hogy mi legyen a választott vastömb. Úgy döntöttem a végén, hogy viszek magammal egy 20-as, meg egy 24-es gömböt is, ha netán úgy érezném, hogy megroggyan a vállam, vagy ledobná az ékszíját állóképességem önbecsülésmotorja. Bár a Kinizsi 100-as túra teljesítése óta tudom, hogy messze nem annyi van bennem, mint amit eddig tudni, vagy remélni véltem. Jócskán több. Meglepően több.
Mire levadásztam a vasakat, nekem már nem jutott számoló ember, de Betti és Janó javaslatára legkisebb fiuk, Domi vállalja, hogy számolja a gyakorlataimat. Jó arc nagyon, türelmesen, mosolyogva ülte végig az egy órát, amíg én kínoztam magam a 24-es bogyóval. Jókat derültünk, amikor a részeredményekre nem kerek számok jöttek ki, így valahogy érdekesebbre sikerült Dominak is számolás. Szóval köszönöm Kiskomám, jövök Neked eggyel!
Hirtelen megüti a fülemet, hogy még 20 másodperc a startig. Bemelegítésként megcsináltam már néhány swinget, és ahogy újra kezembe veszem a vasat, már tudom, hogy jó választás volt a 24-es. Biztosan meg tudom csinálni majd az 1000-et egy óra alatt. Belekezdünk. Komótosabbra vettem a figurát, majd a kisebb holtpontokat legyűrve azon kapom magam, hogy egyre olajozottabb a mozgásom. Az utolsó kétszáz darab swinget relatíve egy kabuki táncosnő kecsességével abszolváltam. Na jó. Nem voltam kecses egyáltalán, ellenben a Tamás által annyit hangoztatott, helyesen megtanult technika visszaköszönt a mozdulataimban. Az első holtpont háromszáz körül környékezett meg, de egy hűsebb gondolathullám elsodorta a semmibe. Majd hatszázötvennél tartottam egy komolyabb pihenőt, muszáj volt pótolnom a vízveszteséget. A komolyabb szó alatt másfél percet értek. Következetesen egy pontot bámultam, ezt a módszert régóta alkalmazom már, segít fókuszálni, kitakarítja a fejem. 53 percnél végül elhangzott a bűvös ezres szám. Sikerült.
Kettős érzésekkel fejeztem be az Kihívást. Egyrészt büszkeség öntött el, hogy sikeresen vettem az akadályt. Másrészt a kíváncsiság érzete: mi lenne, ha 28-as vassal indulnék el a következő 1000-esen? Na, egy próbát mindenképpen megér majd.
Ezúton szeretnék gratulálni minden kedves edzőtársnak, számolóembernek. Kiemelten gratulálnék a Hölgy Elvtársaknak! Külön köszönet Edinának, aki törött lábbal és hatalmas lelkesedéssel vállalta fel a számolóember szerepét. (Te Edina, tényleg igaz, hogy saját magadat ütötted el a motoroddal? Hehe, csak vicceltem! De akkor ez most igaz?: )))))) Ezzel a próbával mindenki csak nyerhetett, remélem a következőn még többen leszünk.
Gyűlünk, gyűlünk. Örülök a régi-új arcoknak, mindenki mosolyog, de azért érezhető a feszültség, az izgalom. Szeretek ebbe a csoportba járni, szerves részévé vált az életemnek.
Alaposan bemelegítünk, mint mindig, szépen, mindenre kiterjedően. Teszem a dolgomat, miközben termelődik az adrenalin tonnaszám szervezetemben. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is a vasakat figyelem. Ők meg engem. Mosolygok. Ők is. A végén mindig a Vas nyer. És mégis: edzésről edzésre erősebb leszek.
Mocskos kis dögök, igazi kaján, mégis együtt érző mosoly a gonosz orosz vasak gömbölyded képén: - Gyere Homo sapiens sapiens, hívj ki minket tetemre!
Mi legyen? 20 vagy 24 kilós? Egy kósza gondolatvonat száguld át agyállomásomon, majd tűnik tova: 28 kilogramm. Mivel ez az első ezres kísérletem, egyelőre hanyagolom a nagyobb vasakat. Janóval futok össze, ő is pont ezen dilemmázott, hogy mi legyen a választott vastömb. Úgy döntöttem a végén, hogy viszek magammal egy 20-as, meg egy 24-es gömböt is, ha netán úgy érezném, hogy megroggyan a vállam, vagy ledobná az ékszíját állóképességem önbecsülésmotorja. Bár a Kinizsi 100-as túra teljesítése óta tudom, hogy messze nem annyi van bennem, mint amit eddig tudni, vagy remélni véltem. Jócskán több. Meglepően több.
Mire levadásztam a vasakat, nekem már nem jutott számoló ember, de Betti és Janó javaslatára legkisebb fiuk, Domi vállalja, hogy számolja a gyakorlataimat. Jó arc nagyon, türelmesen, mosolyogva ülte végig az egy órát, amíg én kínoztam magam a 24-es bogyóval. Jókat derültünk, amikor a részeredményekre nem kerek számok jöttek ki, így valahogy érdekesebbre sikerült Dominak is számolás. Szóval köszönöm Kiskomám, jövök Neked eggyel!
Hirtelen megüti a fülemet, hogy még 20 másodperc a startig. Bemelegítésként megcsináltam már néhány swinget, és ahogy újra kezembe veszem a vasat, már tudom, hogy jó választás volt a 24-es. Biztosan meg tudom csinálni majd az 1000-et egy óra alatt. Belekezdünk. Komótosabbra vettem a figurát, majd a kisebb holtpontokat legyűrve azon kapom magam, hogy egyre olajozottabb a mozgásom. Az utolsó kétszáz darab swinget relatíve egy kabuki táncosnő kecsességével abszolváltam. Na jó. Nem voltam kecses egyáltalán, ellenben a Tamás által annyit hangoztatott, helyesen megtanult technika visszaköszönt a mozdulataimban. Az első holtpont háromszáz körül környékezett meg, de egy hűsebb gondolathullám elsodorta a semmibe. Majd hatszázötvennél tartottam egy komolyabb pihenőt, muszáj volt pótolnom a vízveszteséget. A komolyabb szó alatt másfél percet értek. Következetesen egy pontot bámultam, ezt a módszert régóta alkalmazom már, segít fókuszálni, kitakarítja a fejem. 53 percnél végül elhangzott a bűvös ezres szám. Sikerült.
Kettős érzésekkel fejeztem be az Kihívást. Egyrészt büszkeség öntött el, hogy sikeresen vettem az akadályt. Másrészt a kíváncsiság érzete: mi lenne, ha 28-as vassal indulnék el a következő 1000-esen? Na, egy próbát mindenképpen megér majd.
Ezúton szeretnék gratulálni minden kedves edzőtársnak, számolóembernek. Kiemelten gratulálnék a Hölgy Elvtársaknak! Külön köszönet Edinának, aki törött lábbal és hatalmas lelkesedéssel vállalta fel a számolóember szerepét. (Te Edina, tényleg igaz, hogy saját magadat ütötted el a motoroddal? Hehe, csak vicceltem! De akkor ez most igaz?: )))))) Ezzel a próbával mindenki csak nyerhetett, remélem a következőn még többen leszünk.
2011. június 11., szombat
Kinizsi 100
Egyik lépésből következik a másik. Aztán a következő. Aztán még egy. Egy újabb. Fáj minden egyes mozdulat, tiltakozik a test, ég a boka, zakatol a fej, nyilall a térd, zilált a levegővétel. A bakancs kőkolonc, a hátizsák mázsás súly, a nadrágszíj szögesdrót, a bőröd a hajlatoknál leginkább egy drótkefével meglehetős kegyetlenséggel végigdörzsölt, hurkás felületre hasonlít. Néha megállsz zoknit cserélni, de rájössz, hogy 60 kilométer után nem sok értelme van. A vér, a kifakadt hólyagok miatt a zoknik beleszáradtak a sebekbe. Több kárt okoznál a cserével, mint amit használna. Három körmöd biztosan le fog válni. Már nem hat a fájdalomcsillapító, mindennek hamuíze van, az éltető víz már nem hűti le tested, gondolataid. Pedig forrásvíz. Igazi hegyi forrásból származó, jéghideg víz.
Nincsenek göcsörtös-szálfaegyenes-boglyas fák, nincsenek erőt sugárzó dombok-hegyek, nincsenek csúfondárosan, együttérzően mosolygó kövek, nincsenek emberek. Már egy grammnyi sincsen a kezdeti büszke, peckesnek mondható, izgatott-merész járásból. Nincs harag, nincs düh, nincs kisebbségi komplexus, nincs megfelelési kényszer. Nincs beszéd. Nincs, ami negatív ballasztként rajtad csüng, és emészt nap, mint nap, nincs, ami visszahúzzon... csak az Út van. Az Út, a távolság leküzdése, a tiszta levegő, a fáradtság, az izom és ízületi fájdalom, a többszöri hullámokban rád törő holtpontok mennyisége és minősége kilúgoz, átjár, kiéget. Muszáj menned, valamiért nem akarsz, nem tudsz megállni. Értetlenül bámulsz a Baji vadászháznál, 8 kilométerre a VégCéltól kidőlő társaidra, de nincs időd gondolkodni, csak érzed azt a furcsa, sürgető, hívó, lüktető érzést, és újból lépsz egyet, és még egyet, és még egyet...Muszáj menned. Nem az oklevélért, vagy a kitűzőért. Nem azért, hogy 24 órán belül teljesítsd. Nem, itt már szó sincs ezekről. Muszáj menned...
Azért, hogy találkozz önmagaddal. És pont.
Pontokba szedve az események menete.
1. Indulás.
Hajnali négykor indultunk el Szegedről. Talponjáró és Roli bepattantak a harci járműbe, majd szépen követni kezdtük a másik szegedi bandát, ők már ismerték az utat a békásmegyeri startmezőig. Eseménytelen M5-ös autópálya után kezdett érdekessé válni a vezetés, ugyanis viszonylagosan friss a jogsim, így meglepett a dolog, hogy fővárosunkban 70-80 km/h az átlagsebesség. Kellemesen csalódtam, a sávváltásoknál kimondottan türelmesek és segítőkészek voltak a sofőr-kollégák. Parkolás, sorban állás, relatíve gyors nevezés, sorban állás a vécé előtt, sorban állás a rajt előtt, start 7:30-kor. A mögénk besorolt párocska arról fecseg, hogy idén hihetetlen mennyiségű induló van. Néha olyan hangsúllyal ejtik ki a szavakat, mintha nem lenne ehhez joga a kezdő K-100-soknak. Fura.
2. A Horda
Amerre csak nézel, mindenhol emberek. Előtted, mögötted, a két oldaladon. Nők, férfiak, idősek, fiatalok vegyesen. Egybefolyó, masszív arcfal. Hang- és beszélgetésfoszlányok bombázzák hallójárataid, színek kavalkádja táncol előtted, örökké mozgó, színes húsbabák. Ki ilyen, ki olyan. Van itt minden: a sufni tuningos hátizsáktól kezdve a kopogós sétálóbotig, szuper túracsukáktól a sima munkavédelmi bakancsig, márkás zsákok, dzsekik, spéci, csipőtájéki túraövek.
Egy mozgó, giga hernyó vág át az erdei utakon és hömpölyög a cél felé. Komótosabbra vettük a figurát, Roli egy idő után lehajráz minket, akár csak a többi szegedi.
Nagyon sokan vagyunk. Aztán végre leesik a tantusz: Helló öreg, ez egy szervezett teljesítménytúra! Nem pedig egy önszorgalomból, baráti alapon elkövetett nézelődős-fotózós-sétálós túra. Egymás sarkában vagyunk, egymást hajtva lépdelünk előrébb-feljebb-előrébb-feljebb-előrébb-lejjebb-előrébb-lejjebb... Tapasztaltabb túrázok elcsípett beszédfoszlányaiból kihámozzuk, hogy 40 kilométer után már jó lesz, mert a Hordából sokan a 25 és 40 kilométeres távra neveztek be, így a Pilis nyereg és a Nagy-Gete után a létszám megcsappan majd. Így is lesz. Csendben vagyunk, egyre ritkábban beszélgetünk. Talponjáró sem az a beszédes alkat. Tapossuk a hegyet, daráljuk a kilométereket. Legalábbis ebbe az illúzióba ringatom magam. Pedig fordítva van. Csak nem akarom látni. Időnként naivan odavetem Talponjárónak, hogy már túl vagyunk 30 vagy épp' 40 kilométeren. Ő meg úgy néz rám vissza, mint ahogy a játékos, nagy kajla kölyökkutyát kezeljük, ami éppen oda akar piszkítani a frissen mosott szőnyegre, közben bámul rád, hogy, na, most mit fogsz tenni emberszabású? Az emberszabású meg néz vissza azzal az eldönthetetlen mosolyszerűséggel: - Na, Bundás, most mi legyen? Pofán verjelek ezzel az összetekert újsággal, ami mit ad Isten, pont itt van a kezemben?
25 és 40 kilométer között azon morfondíroztam, hogy visszafordulok Békásmegyerre. Nem a fáradtság, hanem a csalódottság mondatta velem ezt elsősorban. Nézelődős-bogarászós-fotózós túrás vagyok. Mi abban a jó, ha több, mint ezer embertársammal egy időben, Hordába rendeződve, egymás sarkát letaposva trappolunk az erdei szerpentineken fel s le. Ha jobban meggondolom, a tájból alig emlékszek valamire. A 40-es ellenőrzőpont után azonban már nem volt vita önmagammal szemben, teljesítménytúrára neveztem be, szóval pofa alapállásba, irány a vadon.
A Horda. Vegyes, nagyon vegyes. Van aki irritál, a többség arctalan, néhány szimpatikus túrázóval szóba elegyedek, pár kilométert együtt baktatunk. Jó érzéssel töltenek el ezek a barátságos, alkalmi beszélgetések, bemutatkozások. Aztán visszaigazodunk az óriáshernyóba, s újból gyilkoljuk a métereket. Legalábbis azt hisszük.
3. Időjárás
Mondhatni igazi túrázóidő, bár a kb. 20 kilométer után eleredő, porszerű áztatóeső úgy hiányzott, mint szar a zsebbe. Ez az aljas esőtípus majdnem 55 kilométerig így is maradt, szóval átázott felszereléssel és ruházattal vágtunk neki a hűvösnek ígérkező estének. Száraz zoknim volt, de azt későbbre tartogattam, végül pedig "kötszerként" végezte. De erről részletesebben a sérülések fejezetben értekeznék. Visszatérve az áztatóesőre. A Pilis-nyereg ellenőrzőpontja előtt rászaladtunk trópusi dzsungeleket idéző erdőszeletekre. Talponjáró szabályszerűen várta, hogy mikor csap le csettegő-kerregő hangján egy Predator a baktató csoportra. Én kicsit reálisabb ellenfeleket hallucináltam az ösvény szélére: Vietkongokat rizs evés közben, miközben ők is, és mi is csodálkozva bámuljuk a zűrzavaros, tér- és időtöréses jelenetet.
4. Felszerelés? Depózni vagy nem depózni, ez itt a kérdés!
A túrát megelőzően is sokat agyaltam, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek feltétlenül nálam kell, hogy legyenek. Írtam egy gyönyörű listát, végiggondoltam, hogy mire lehet szükségem, és mire nem. Nem kell mondanom, hogy a jócskán megcsonkított listám is tartalmazott fölösleges tételeket, miközben a hasznos holmik meg otthon maradtak a polcomon.
Felszerelésem 100 kilométerre:
- kávé lefőzve, kevés cukorral, tejszínhabot nem lett volna értelme rányomni,
- rugós kés, beépített körömvágóval,
- katonai tájoló,
- naptej,
- 70 deka kenyér szendvicsnek legyártva,
- 3 liter víz,
- 4 pár zokni,
- 1 félcipő, 1 bakancs,
- túrakabát, 2 póló, sapka, csuklyás pulóver, rövidnadrág,
- 1 lámpa,
- fájdalomcsillapító, vitaminok,
- napszemüveg,
- telefon.
Ha jól emlékszem ennyi volt a menetfelszerelésem. Nem sok, de hosszú távon minden rohadt kis deka számít. 70 kilométer környékén éreztem, hogy hasogat a hátam és a vállam, pedig addigra már alig volt fölösleges teher a táskámban. Amit legközelebb nem viszek:
- félcipő, csak plusz teher volt, hagytam volna inkább Békásmegyeren a parkoló kocsiban. Nem nagy a súlya, de nem használtam ki a plusz cipőt,
- óvszer. Nem is tudom mit képzeltem...
Amit legközelebb viszek:
- gyufa,
- plusz póló, mivel izzadékony vagyok, jó lett volna, ha van nálam még vagy két darab száraz póló. Hajnali kettőkor csuromvizesen nagyon tudtam volna élvezni a tényt, hogy száraz cucc van rajtam. Kis méretű törölköző,
- kötszer, bandázs, fásli stb., nevezzük, ahogy akarjuk, de nagyon kellett volna vagy 3 guriga...,
- több fájdalomcsillapító, lábkenőcs,
- fejlámpa,
- óvszer. Na jó, soha nem lehet tudni...
Depózás. Azt jelenti, hogy van egy segítőkész barát, rokon, feleség, férj stb., aki végigcsinálja veled a túrát, persze csak lelkiekben, plusz egy autó van a segge alatt, amellyel megadott pontokon megjelenik, és mindenféle jóval lát el téged a csomagtartóból. Így nem kell fölösleges holmikat cipelned. Nem akarok képmutató lenni, mivel a fölöslegessé vált holmijaimat én is bedobtam 40 kilométernél a csomagtartóba (félcipő), meg kaptam egy almát, meg egy liter fölöslegessé vált vizet. De. Mégis úgy érzem, hogy nem feltétlenül helyes a depózás engedélyezése. Legközelebb még ennyire sem fogom kihasználni az autó adta lehetőséget, mert optimalizálom a felszerelésem.
5. Türhőség
Bár a szervezők által kiadott programfüzetben nyomatékosan felhívják a figyelmet a természet fokozott védelmére, a szemetelés elkerülésére, mégis időnként csokipapírba, energiaitalos dobozba stb. botlott az ember. Aztán ott volt még az a csomó letaposott bogár, szép kék virágok letépkedve. Nem fogok moralizálni, következő alkalommal összeszedem egy zacskóba a szemetet, elfér a táskámba, nincs nagy súlya.
Külön köszönetet érdemelnek a Tokodi pincéknél élő, nagyon kedves helyi emberek. Szabad idejüket és pénzüket nem sajnálva zsíros kenyérrel és vízzel kínálták a menetelő Hordát. Nagyon kedves gesztus volt, amúgy is szeretem a zsíros kenyeret. Na, de persze a magyar nem lenne magyar, ha nem állna neki valamelyik díszköcsög valamin finnyázni. Az egyik okostojás némi undorral a szája szegletében megjegyezte, hogy elég vékonyan kenték meg a zsírosdeszkát, meg jó lett volna rá némi paprika meg paradicsom is. No komment!
6. Mindenkinek van egy Predator-köve, amelyet neki címeztek. Sérülések, amelyek ott lesnek rád igaz ragadozó módjára...
Hajnali kettő körül lankadt a figyelmem, fáradt voltam, pedig már nem volt "sok" hátra. Tudom, Talponjáró, ne is mond, most vágtál pofán az összetekert újsággal. Szóval, ha jól emlékszem 20-25 kilométer lehetett még a célig. Hajnalra a szegedi csapatból hárman voltunk versenyben, mi is elszakadtunk egymástól az eltérő tempó miatt. Éppen egy keményebbnek mondható kaptatón taszigáltam feljebb és feljebb magam, amikor egy alattomos murva megharapta a jobb lábfejem, majdnem burkoltam egy jókorát, szerencsére néhány ismeretlen segítő kéz megragadott, így nem lett komolyabb bajom. Viszont a bokám bekrepált, mint a magyar gazdaság. Mondtam is a kőnek, hogy: - Bazd meg a büdös Murva Anyádat!
Persze kiröhögött. Na, és itt jön be az a pont, amikor átkoztam magam, hogy hová raktam az agyamat, amikor nem pakoltam be fáslit!!! Ekkor áttúrtam a táskámat, és elővettem az egyik fasza térdzoknimat, majd csináltam belőle egy remek, hevenyészett kötést. Bevált a dolog. Ezután szépen megindultam újból, majd az ugrott be, ha most futnék össze a Holtak Hajnala producerével, tuti, hogy kapnék valami remek statiszta szerepet zombiként...
Apróságok: 8 vízhólyag, 3 valószínűleg idővel leváló köröm, kisebb zúzódások.
7. Holtpontok
Mondanom sem kell, ebből eleinte kevés volt, az utolsó 1,5 kilométeren minden lépésnél. Nappal még csak elvagy. Aztán leszáll az éj. Elvész a komfort érzet, lámpafény mellett bukdácsolsz, folyamatosan pásztázod a fákra festett turistajelzéseket, erőlteted a szemed, hogy vajon merre mehettek a többiek. Beszélgettem egy tapasztalt Kinizsi 100-assal, ő annyit mondott, hogy az "utolsó" 50 kilométer után csak az erős akarat visz tovább. Eldöntöd, elfogadod, küzdesz, célba érsz. A fáradtságot és a fájdalmat le lehet küzdeni, viszont, ha fejben felborul a kényes egyensúly, akkor vége van a dalnak. Rekviem egy álomért. Az utolsó 20 kilométeren már nagyon szenvedtem. Átkoztam magam, hogy mi a fenét gondoltam, minek jöttem ide? Bent egy hang azt akarta, hogy üljek le kényelmesen, húzzam le a bakancsomat és pihenjek, mert úgy sem tudom teljesíteni a kitűzött célt. Nem fog menni Barátom, pihenj csak. Megálltam. Valóban jól esett. Nagyon csábító volt a helyzet, mert egy remek fa is volt mellettem száraz tisztással.
Aztán továbbmentem. Rohadtul fájt.
92 kilométernél a Baji vadászháznál ért az utolsó előtti kőkemény holtpont. Elszámoltam a távolságot 3 kilométerrel. Gyalázatos érzés volt, mert azt hittem, hogy már túl vagyok rajta, és az utolsó pecsételő pont a tatai edzőtáborban lesz. Tévedtem. Ekkora már mart a Belső Sav, nem érdekelt semmi, csak egyszerűen menni akartam tovább, mert mennem kellett. Nem érdekelt az oklevél, az idő, a kitűző, konkrétan semmi sem érdekelt, egyedül voltam, szétmaratva, nyersen, csupaszon a fejemben.
Értetlenül bámultam a vadászház tövében alvó, heverő alkalmi társaimra. 8 kilométer és vége. Ők megálltak, nekem mennem kellett.
Utolsó holtpont. 200 méterre a céltól. A tatai edzőtábor egy meglehetősen forgalmas főút mellett fekszik. 99 800 méter után futni a kamionok elől nem annyira lélekemelő feladat, főleg, hogy a jobb lábam addigra olyan volt, mint darab korhadt fa. Így az alábbi egyszerű módszert dolgoztam ki: fél órával hamarabb elindulok, mielőtt az agyam felmérné a valós forgalmi helyzetet, így tuti, hogy átjutok. Így is lett.
8. Frodó meg Samu bekaphatja
Bevánszorogtam a tatai táborba. Lecsekkoltam a célnál. Kaptam kitűzőt, egy kemény kézfogást, egy oklevelet, amin elbaszták a nevem, szóval majd írok az Egyesületnek, hogy amennyiben lehetséges orvosolják a hibát. Ettem egy fasza gulyáslevest. Összeszedtük a szegedi "Maradékokat" (Talponjáró, Roli), majd rádöbbentünk, hogy valahogy vissza kellene jutni Békásmegyerre. 6:54-re értem be a táborba, 8:20-kor már robogtunk Bp. felé. Kelenföldön várt ránk egy nagyon régi, nagyon kedves barátom T. Ő elfuvarozott minket Békásmegyerre. Fél óra pihenés után leoperáltam a bakancsokat a lábaimról, majd mezítláb, hullafáradtan levezettem Szegedre. 3 óra volt a hazaút, mert 20-30 kilométerenként hideg vízzel locsoltam a pofám. Kávéval a belsőségeim, meg az agyam. Otthon az Egy Gyűrűt belevágtam a mikróba. Sikerült.
Frodó és Samu! Kinyalhatjátok.
Folytatás, pontosítás, helyesbítés itt-ott várható majd. Gratulálok Talponjárónak és Rolinak!
Nincsenek göcsörtös-szálfaegyenes-boglyas fák, nincsenek erőt sugárzó dombok-hegyek, nincsenek csúfondárosan, együttérzően mosolygó kövek, nincsenek emberek. Már egy grammnyi sincsen a kezdeti büszke, peckesnek mondható, izgatott-merész járásból. Nincs harag, nincs düh, nincs kisebbségi komplexus, nincs megfelelési kényszer. Nincs beszéd. Nincs, ami negatív ballasztként rajtad csüng, és emészt nap, mint nap, nincs, ami visszahúzzon... csak az Út van. Az Út, a távolság leküzdése, a tiszta levegő, a fáradtság, az izom és ízületi fájdalom, a többszöri hullámokban rád törő holtpontok mennyisége és minősége kilúgoz, átjár, kiéget. Muszáj menned, valamiért nem akarsz, nem tudsz megállni. Értetlenül bámulsz a Baji vadászháznál, 8 kilométerre a VégCéltól kidőlő társaidra, de nincs időd gondolkodni, csak érzed azt a furcsa, sürgető, hívó, lüktető érzést, és újból lépsz egyet, és még egyet, és még egyet...Muszáj menned. Nem az oklevélért, vagy a kitűzőért. Nem azért, hogy 24 órán belül teljesítsd. Nem, itt már szó sincs ezekről. Muszáj menned...
Azért, hogy találkozz önmagaddal. És pont.
Pontokba szedve az események menete.
1. Indulás.
Hajnali négykor indultunk el Szegedről. Talponjáró és Roli bepattantak a harci járműbe, majd szépen követni kezdtük a másik szegedi bandát, ők már ismerték az utat a békásmegyeri startmezőig. Eseménytelen M5-ös autópálya után kezdett érdekessé válni a vezetés, ugyanis viszonylagosan friss a jogsim, így meglepett a dolog, hogy fővárosunkban 70-80 km/h az átlagsebesség. Kellemesen csalódtam, a sávváltásoknál kimondottan türelmesek és segítőkészek voltak a sofőr-kollégák. Parkolás, sorban állás, relatíve gyors nevezés, sorban állás a vécé előtt, sorban állás a rajt előtt, start 7:30-kor. A mögénk besorolt párocska arról fecseg, hogy idén hihetetlen mennyiségű induló van. Néha olyan hangsúllyal ejtik ki a szavakat, mintha nem lenne ehhez joga a kezdő K-100-soknak. Fura.
2. A Horda
Amerre csak nézel, mindenhol emberek. Előtted, mögötted, a két oldaladon. Nők, férfiak, idősek, fiatalok vegyesen. Egybefolyó, masszív arcfal. Hang- és beszélgetésfoszlányok bombázzák hallójárataid, színek kavalkádja táncol előtted, örökké mozgó, színes húsbabák. Ki ilyen, ki olyan. Van itt minden: a sufni tuningos hátizsáktól kezdve a kopogós sétálóbotig, szuper túracsukáktól a sima munkavédelmi bakancsig, márkás zsákok, dzsekik, spéci, csipőtájéki túraövek.
Egy mozgó, giga hernyó vág át az erdei utakon és hömpölyög a cél felé. Komótosabbra vettük a figurát, Roli egy idő után lehajráz minket, akár csak a többi szegedi.
Nagyon sokan vagyunk. Aztán végre leesik a tantusz: Helló öreg, ez egy szervezett teljesítménytúra! Nem pedig egy önszorgalomból, baráti alapon elkövetett nézelődős-fotózós-sétálós túra. Egymás sarkában vagyunk, egymást hajtva lépdelünk előrébb-feljebb-előrébb-feljebb-előrébb-lejjebb-előrébb-lejjebb... Tapasztaltabb túrázok elcsípett beszédfoszlányaiból kihámozzuk, hogy 40 kilométer után már jó lesz, mert a Hordából sokan a 25 és 40 kilométeres távra neveztek be, így a Pilis nyereg és a Nagy-Gete után a létszám megcsappan majd. Így is lesz. Csendben vagyunk, egyre ritkábban beszélgetünk. Talponjáró sem az a beszédes alkat. Tapossuk a hegyet, daráljuk a kilométereket. Legalábbis ebbe az illúzióba ringatom magam. Pedig fordítva van. Csak nem akarom látni. Időnként naivan odavetem Talponjárónak, hogy már túl vagyunk 30 vagy épp' 40 kilométeren. Ő meg úgy néz rám vissza, mint ahogy a játékos, nagy kajla kölyökkutyát kezeljük, ami éppen oda akar piszkítani a frissen mosott szőnyegre, közben bámul rád, hogy, na, most mit fogsz tenni emberszabású? Az emberszabású meg néz vissza azzal az eldönthetetlen mosolyszerűséggel: - Na, Bundás, most mi legyen? Pofán verjelek ezzel az összetekert újsággal, ami mit ad Isten, pont itt van a kezemben?
25 és 40 kilométer között azon morfondíroztam, hogy visszafordulok Békásmegyerre. Nem a fáradtság, hanem a csalódottság mondatta velem ezt elsősorban. Nézelődős-bogarászós-fotózós túrás vagyok. Mi abban a jó, ha több, mint ezer embertársammal egy időben, Hordába rendeződve, egymás sarkát letaposva trappolunk az erdei szerpentineken fel s le. Ha jobban meggondolom, a tájból alig emlékszek valamire. A 40-es ellenőrzőpont után azonban már nem volt vita önmagammal szemben, teljesítménytúrára neveztem be, szóval pofa alapállásba, irány a vadon.
A Horda. Vegyes, nagyon vegyes. Van aki irritál, a többség arctalan, néhány szimpatikus túrázóval szóba elegyedek, pár kilométert együtt baktatunk. Jó érzéssel töltenek el ezek a barátságos, alkalmi beszélgetések, bemutatkozások. Aztán visszaigazodunk az óriáshernyóba, s újból gyilkoljuk a métereket. Legalábbis azt hisszük.
3. Időjárás
Mondhatni igazi túrázóidő, bár a kb. 20 kilométer után eleredő, porszerű áztatóeső úgy hiányzott, mint szar a zsebbe. Ez az aljas esőtípus majdnem 55 kilométerig így is maradt, szóval átázott felszereléssel és ruházattal vágtunk neki a hűvösnek ígérkező estének. Száraz zoknim volt, de azt későbbre tartogattam, végül pedig "kötszerként" végezte. De erről részletesebben a sérülések fejezetben értekeznék. Visszatérve az áztatóesőre. A Pilis-nyereg ellenőrzőpontja előtt rászaladtunk trópusi dzsungeleket idéző erdőszeletekre. Talponjáró szabályszerűen várta, hogy mikor csap le csettegő-kerregő hangján egy Predator a baktató csoportra. Én kicsit reálisabb ellenfeleket hallucináltam az ösvény szélére: Vietkongokat rizs evés közben, miközben ők is, és mi is csodálkozva bámuljuk a zűrzavaros, tér- és időtöréses jelenetet.
4. Felszerelés? Depózni vagy nem depózni, ez itt a kérdés!
A túrát megelőzően is sokat agyaltam, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek feltétlenül nálam kell, hogy legyenek. Írtam egy gyönyörű listát, végiggondoltam, hogy mire lehet szükségem, és mire nem. Nem kell mondanom, hogy a jócskán megcsonkított listám is tartalmazott fölösleges tételeket, miközben a hasznos holmik meg otthon maradtak a polcomon.
Felszerelésem 100 kilométerre:
- kávé lefőzve, kevés cukorral, tejszínhabot nem lett volna értelme rányomni,
- rugós kés, beépített körömvágóval,
- katonai tájoló,
- naptej,
- 70 deka kenyér szendvicsnek legyártva,
- 3 liter víz,
- 4 pár zokni,
- 1 félcipő, 1 bakancs,
- túrakabát, 2 póló, sapka, csuklyás pulóver, rövidnadrág,
- 1 lámpa,
- fájdalomcsillapító, vitaminok,
- napszemüveg,
- telefon.
Ha jól emlékszem ennyi volt a menetfelszerelésem. Nem sok, de hosszú távon minden rohadt kis deka számít. 70 kilométer környékén éreztem, hogy hasogat a hátam és a vállam, pedig addigra már alig volt fölösleges teher a táskámban. Amit legközelebb nem viszek:
- félcipő, csak plusz teher volt, hagytam volna inkább Békásmegyeren a parkoló kocsiban. Nem nagy a súlya, de nem használtam ki a plusz cipőt,
- óvszer. Nem is tudom mit képzeltem...
Amit legközelebb viszek:
- gyufa,
- plusz póló, mivel izzadékony vagyok, jó lett volna, ha van nálam még vagy két darab száraz póló. Hajnali kettőkor csuromvizesen nagyon tudtam volna élvezni a tényt, hogy száraz cucc van rajtam. Kis méretű törölköző,
- kötszer, bandázs, fásli stb., nevezzük, ahogy akarjuk, de nagyon kellett volna vagy 3 guriga...,
- több fájdalomcsillapító, lábkenőcs,
- fejlámpa,
- óvszer. Na jó, soha nem lehet tudni...
Depózás. Azt jelenti, hogy van egy segítőkész barát, rokon, feleség, férj stb., aki végigcsinálja veled a túrát, persze csak lelkiekben, plusz egy autó van a segge alatt, amellyel megadott pontokon megjelenik, és mindenféle jóval lát el téged a csomagtartóból. Így nem kell fölösleges holmikat cipelned. Nem akarok képmutató lenni, mivel a fölöslegessé vált holmijaimat én is bedobtam 40 kilométernél a csomagtartóba (félcipő), meg kaptam egy almát, meg egy liter fölöslegessé vált vizet. De. Mégis úgy érzem, hogy nem feltétlenül helyes a depózás engedélyezése. Legközelebb még ennyire sem fogom kihasználni az autó adta lehetőséget, mert optimalizálom a felszerelésem.
5. Türhőség
Bár a szervezők által kiadott programfüzetben nyomatékosan felhívják a figyelmet a természet fokozott védelmére, a szemetelés elkerülésére, mégis időnként csokipapírba, energiaitalos dobozba stb. botlott az ember. Aztán ott volt még az a csomó letaposott bogár, szép kék virágok letépkedve. Nem fogok moralizálni, következő alkalommal összeszedem egy zacskóba a szemetet, elfér a táskámba, nincs nagy súlya.
Külön köszönetet érdemelnek a Tokodi pincéknél élő, nagyon kedves helyi emberek. Szabad idejüket és pénzüket nem sajnálva zsíros kenyérrel és vízzel kínálták a menetelő Hordát. Nagyon kedves gesztus volt, amúgy is szeretem a zsíros kenyeret. Na, de persze a magyar nem lenne magyar, ha nem állna neki valamelyik díszköcsög valamin finnyázni. Az egyik okostojás némi undorral a szája szegletében megjegyezte, hogy elég vékonyan kenték meg a zsírosdeszkát, meg jó lett volna rá némi paprika meg paradicsom is. No komment!
6. Mindenkinek van egy Predator-köve, amelyet neki címeztek. Sérülések, amelyek ott lesnek rád igaz ragadozó módjára...
Hajnali kettő körül lankadt a figyelmem, fáradt voltam, pedig már nem volt "sok" hátra. Tudom, Talponjáró, ne is mond, most vágtál pofán az összetekert újsággal. Szóval, ha jól emlékszem 20-25 kilométer lehetett még a célig. Hajnalra a szegedi csapatból hárman voltunk versenyben, mi is elszakadtunk egymástól az eltérő tempó miatt. Éppen egy keményebbnek mondható kaptatón taszigáltam feljebb és feljebb magam, amikor egy alattomos murva megharapta a jobb lábfejem, majdnem burkoltam egy jókorát, szerencsére néhány ismeretlen segítő kéz megragadott, így nem lett komolyabb bajom. Viszont a bokám bekrepált, mint a magyar gazdaság. Mondtam is a kőnek, hogy: - Bazd meg a büdös Murva Anyádat!
Persze kiröhögött. Na, és itt jön be az a pont, amikor átkoztam magam, hogy hová raktam az agyamat, amikor nem pakoltam be fáslit!!! Ekkor áttúrtam a táskámat, és elővettem az egyik fasza térdzoknimat, majd csináltam belőle egy remek, hevenyészett kötést. Bevált a dolog. Ezután szépen megindultam újból, majd az ugrott be, ha most futnék össze a Holtak Hajnala producerével, tuti, hogy kapnék valami remek statiszta szerepet zombiként...
Apróságok: 8 vízhólyag, 3 valószínűleg idővel leváló köröm, kisebb zúzódások.
7. Holtpontok
Mondanom sem kell, ebből eleinte kevés volt, az utolsó 1,5 kilométeren minden lépésnél. Nappal még csak elvagy. Aztán leszáll az éj. Elvész a komfort érzet, lámpafény mellett bukdácsolsz, folyamatosan pásztázod a fákra festett turistajelzéseket, erőlteted a szemed, hogy vajon merre mehettek a többiek. Beszélgettem egy tapasztalt Kinizsi 100-assal, ő annyit mondott, hogy az "utolsó" 50 kilométer után csak az erős akarat visz tovább. Eldöntöd, elfogadod, küzdesz, célba érsz. A fáradtságot és a fájdalmat le lehet küzdeni, viszont, ha fejben felborul a kényes egyensúly, akkor vége van a dalnak. Rekviem egy álomért. Az utolsó 20 kilométeren már nagyon szenvedtem. Átkoztam magam, hogy mi a fenét gondoltam, minek jöttem ide? Bent egy hang azt akarta, hogy üljek le kényelmesen, húzzam le a bakancsomat és pihenjek, mert úgy sem tudom teljesíteni a kitűzött célt. Nem fog menni Barátom, pihenj csak. Megálltam. Valóban jól esett. Nagyon csábító volt a helyzet, mert egy remek fa is volt mellettem száraz tisztással.
Aztán továbbmentem. Rohadtul fájt.
92 kilométernél a Baji vadászháznál ért az utolsó előtti kőkemény holtpont. Elszámoltam a távolságot 3 kilométerrel. Gyalázatos érzés volt, mert azt hittem, hogy már túl vagyok rajta, és az utolsó pecsételő pont a tatai edzőtáborban lesz. Tévedtem. Ekkora már mart a Belső Sav, nem érdekelt semmi, csak egyszerűen menni akartam tovább, mert mennem kellett. Nem érdekelt az oklevél, az idő, a kitűző, konkrétan semmi sem érdekelt, egyedül voltam, szétmaratva, nyersen, csupaszon a fejemben.
Értetlenül bámultam a vadászház tövében alvó, heverő alkalmi társaimra. 8 kilométer és vége. Ők megálltak, nekem mennem kellett.
Utolsó holtpont. 200 méterre a céltól. A tatai edzőtábor egy meglehetősen forgalmas főút mellett fekszik. 99 800 méter után futni a kamionok elől nem annyira lélekemelő feladat, főleg, hogy a jobb lábam addigra olyan volt, mint darab korhadt fa. Így az alábbi egyszerű módszert dolgoztam ki: fél órával hamarabb elindulok, mielőtt az agyam felmérné a valós forgalmi helyzetet, így tuti, hogy átjutok. Így is lett.
8. Frodó meg Samu bekaphatja
Bevánszorogtam a tatai táborba. Lecsekkoltam a célnál. Kaptam kitűzőt, egy kemény kézfogást, egy oklevelet, amin elbaszták a nevem, szóval majd írok az Egyesületnek, hogy amennyiben lehetséges orvosolják a hibát. Ettem egy fasza gulyáslevest. Összeszedtük a szegedi "Maradékokat" (Talponjáró, Roli), majd rádöbbentünk, hogy valahogy vissza kellene jutni Békásmegyerre. 6:54-re értem be a táborba, 8:20-kor már robogtunk Bp. felé. Kelenföldön várt ránk egy nagyon régi, nagyon kedves barátom T. Ő elfuvarozott minket Békásmegyerre. Fél óra pihenés után leoperáltam a bakancsokat a lábaimról, majd mezítláb, hullafáradtan levezettem Szegedre. 3 óra volt a hazaút, mert 20-30 kilométerenként hideg vízzel locsoltam a pofám. Kávéval a belsőségeim, meg az agyam. Otthon az Egy Gyűrűt belevágtam a mikróba. Sikerült.
Frodó és Samu! Kinyalhatjátok.
Folytatás, pontosítás, helyesbítés itt-ott várható majd. Gratulálok Talponjárónak és Rolinak!
2011. június 8., szerda
Sokan érdeklődtek...
...hogy miért lett törölve a blogom? Én meg csodálkozó szemekkel olvastam a drótleveleket, hogy miért töröltem volna a blogomat? Rákerestem, és valóban így volt, a rendszer szerint nem létezik ilyen nevű blog a világhálón.
Igen, valaki kísérletet tett a törlésre. Feltörte az e-mail címem, majd próbálkozott az oldal megszüntetésével. Nem firtatom, hogy miért tenne ilyet bárki is vagy, hogy pontosan mi lehet az ok. Azért nem ejtettek a fejem lágyára teljesen. Sejtem, hogy mi szúrhatja egyesek a szemét, az egyes bejegyzésekben megpendített témakörök megfeküdték a kényesebb, képmutatóbb gyomrokat. Finom üzenet a jövővel kapcsolatban.
Minden esetre a blog teljes tartalmáról biztonsági mentések tömkelegét tároltam el újból. Vásárolok olcsó pénzért saját oldalt, van néhány komoly szaktudású informatikus cimborám, már jelezték, hogy a lehető leghatásosabban levédik nekem az új blogomat. Azért szép próbálkozás volt...
Igen, valaki kísérletet tett a törlésre. Feltörte az e-mail címem, majd próbálkozott az oldal megszüntetésével. Nem firtatom, hogy miért tenne ilyet bárki is vagy, hogy pontosan mi lehet az ok. Azért nem ejtettek a fejem lágyára teljesen. Sejtem, hogy mi szúrhatja egyesek a szemét, az egyes bejegyzésekben megpendített témakörök megfeküdték a kényesebb, képmutatóbb gyomrokat. Finom üzenet a jövővel kapcsolatban.
Minden esetre a blog teljes tartalmáról biztonsági mentések tömkelegét tároltam el újból. Vásárolok olcsó pénzért saját oldalt, van néhány komoly szaktudású informatikus cimborám, már jelezték, hogy a lehető leghatásosabban levédik nekem az új blogomat. Azért szép próbálkozás volt...
Internet KO.
Sajnos nincs netem jelenleg, viszont, ha minden jól megy, akkor jövő héten orvosolni tudom ezt az áldatlan állapotot.. A K-100-as beszámolót szombaton megírom, felpakolom ide a blogra, aztán remélem, hogy sikerül kedvet csinálnom másoknak is ehhez a remek "kis" túrához. Elöljáróban annyit, hogy erősen elgondolkodtam egy novemberi visszavágón, nevezetesen az ISZINIK 100-ason :)))) Meg persze kisebb hétvégi túrákon júliustól.
2011. május 30., hétfő
Kinizsi 100 beszámoló - hamarosan
Kedves Kispajtások!
Hamarosan egy minden részletre pontosan kiterjedő beszámolót teszek közzé az első, sikeresen teljesített Kinizsi 100-as túrámról! Ezúton szeretnék gratulálni Talponjáró cimborámnak, valamint nem utolsó sorban Rolinak, akik szintén végigtalpalták a távot sikeresen!!! Állatok vagytok! Hamarosan jövök!
Hamarosan egy minden részletre pontosan kiterjedő beszámolót teszek közzé az első, sikeresen teljesített Kinizsi 100-as túrámról! Ezúton szeretnék gratulálni Talponjáró cimborámnak, valamint nem utolsó sorban Rolinak, akik szintén végigtalpalták a távot sikeresen!!! Állatok vagytok! Hamarosan jövök!
2011. május 21., szombat
Az elektromos drótszamarakról....
...hát, valamire biztos jók, ezek a hangtalanul, akár 25 km/h-val guruló elektromos bringák. Valamire és valakiknek. Szigorú és megingathatatlan ellenszenvvel figyelem ezeket az emberi lustaságra alapozott, méregdrága közlekedési eszközöket. Suhanók. Határozott népszerűségnek örvendenek életkortól, nemtől függetlenül a polgártársaim körében. Igen, a lustaság a fő motivációs tényező.
Egy korábbi írásomban (ez az Túlélésre tervezve) pár ponton kitértem arra, hogy már nem vagyok oda annyira a technológiáért, mint régi időkben. Imádtam lapozgatni a bedobott reklámújságokat, tervezgettem, hogy na, majd megveszem ezt a telefont, na, meg azt a remek laptopot, meg milyen jó lenne egy újabb kütyü... amennyire istenítettem a technológiát, annyira háttérbe szorítottam mára. Hasznosságelv váltotta fel az eszközök imádatát. Van egy gagyi mobilom, egy olcsóbb asztali gépem és ennyi. Az egyik ismerősöm mutogatta múltkor, hogy:
- Nézd , miket tud ez a mobil, ilyen érintőképernyős, netes bigyó...
- Mennyi volt ez Tesó?
- Á, hitelre vettem, 1 évig törlesztem havi 10 ezrével.
- He???? Mi a francnak 120.000 forintot adni egy telefonért???
Kinek a pap, kinek a papné, de azért ezt túlzásnak érzem.
Na, de térjünk vissza az elektromos biciklikhez. Szóval kicsit utánanéztem az áraknak. Találtam egy oldalt, ahol 99.000 - 234.000 terjednek az árak. Az akkumulátorok 12.000 forintnál kezdődnek, de volt potom 75.000 forintért is aksi... és még lehetne sorolni, hogy mi mennyibe kerül ezekhez a fölösleges gépezetekhez. Na, de miért is utálom ezeket a "bicikliket?
1. Halk.
Nézel jobbra, nézel balra, éppen elindulnál, amikor hátulról vagy 30-al elrongyol melletted egy ilyen suhanó gépezet. A frászt hozza az emberre. Nem lehetne ezekre a vackokra valami beépített hangfalas/mp3 lejátszós eszközt rakni, ami mondjuk egy előre rögzített, dögös motorhangot utánozna? Vagy brummogna, röfögne, vagy Michelle Wild hangján sóhajtozna-nyögne, mit tudom én, csak adna ki valami hangot...
2. Gyors.
Túl gyors a bicikliutas közlekedésre, Anyám mesélte, hogy a szemük láttára sodort el a bicikliúton egy ilyen elektromos bringás papi egy kislányt. Meg sem állt, hogy megnézze mi lett a kölyökkel. Gyakorlatilag kimerítette a cserbenhagyásos gázolás fogalmi körét a papper. Jól pofán kellene vágni az ilyet egy izmosabb rozsomákkal. Rengetegszer látom, hogy nem tudja az illető felmérni a helyes sebességet, nem látja át a forgalmi helyzetet, ezért fordulhat elő, hogy vagy a kerítésbe csapódik, árokba hullik, vagy éppen fának megy a "bringás". Mondjuk az még mindig jobb, mintha valakit elgázolna.
Kedvenceim a Mamik. Ül a "biciklin", feszülten, rettegve figyel, mint Sztálin évértékelő beszéde alatt az egész Szovjetunió. Majd gázt ad, és kiül az arcra a halálfélelem:
- Meg tudok vajon állni? Van ezen egyáltalán fék? Úristen, be tudok majd ide kanyarodni? Hogy került ide ez a fa az út közepére? Látom-e még valaha a kisunokáimat, Fáncsi cicát, vagy Pamacsot, a túlhizlalt palotapincsiszerűséget. Meg a Papit?
Na, szóval ez olvasható le a gondterhelt arcokról. De azért csak odarántja neki a gázkart, hadd menjen a gép, törjenek a combnyakak, hasadjon a bőr, jó dolog a kórházban hálapénzt dugdosni a főorvos úr/asszony zsebébe... Ezek a mamik szerintem a maguk módján drogosok, csak nem tudnak róla. Adrenalinfüggők. Beleröhögnek a jó öreg Kaszás arcába. Majd, ha sikeresen hazaérnek, bekapkodják a vérnyomáscsökkentőt, mert hát ugye az meg magas lesz valamiért. Hát csodálkozunk ezen, kérem?
Kérdezi is a Kovács doki, hogy:
- Mari Néni, sokat idegeskedik?
- Á, nem doktor úr, nyugodtan éldegélünk Fáncsi cicával, meg a Papival. Csendes az életünk.
- Valamiért csak magas! Na, írok fel még egy kevés bogyót, majd bekapkodja. Fel sem fog tűnni a másik tízféle gyogyi mellett.
- Jaj, köszönöm doktor úr! Na, akkor haza is bringázok.
Kovács doki meg zsebre vágja a hálapénzt, Mari néne meg felpattan a villanyos bengára, aztán már vágtat újból a Halál elől a Halálba. A vérnyomás meg az egekben. Újból. Adrenalin robbanás, már-már pánikba torkolló eufórikus kataklizma-orgazmus. Otthon meg a Papi már türelmetlenül nézi a vekkert, hogy merre jár már ez a fránya Mari, krumplipaprikást ígért, meg már Fáncsi is éhes, itt nyervog ez a dög. De Mari néni tesz a krumplipaprikásra, Fáncsira meg a Papira is, magasról, már egy másik dimenzióba csapatja a jó öreg Halállal a verdát, közben megy a zúzda:
3. Lustaság, fél egészség.
Miért van az, hogy vagy idős embereket, enyhén, vagy rohadtul elhízott sofőröket látok ezeken a villanyos vackokon? Na, hát azért ez erős. Nézem a potrohos, tunya dagit, ahogy meglovagolja a villámot. Hát nem pont az lenne a lényeg, hogy mozogjon egy kicsit, legalább annyi időre, amíg biciklire ül? Még a tekerésre is lusta. Aztán meg motyorog, hogy höh, hát fogyni köllene egy kicsit, nézzed már, mi ez itt a lábosban, marhapöri? Ja, mozogni kellene, de inkább megvette ezt a villanyos fostalicskát, mert győzött a lustaság. Nem pofázni kellene! Mozogni! Na, de ugye mindenre van kifogás. Az öregeket nem értem. Sima biciklivel is lehet rohadt nagyot esni, minek neki olyan, ami majdnem 30-al megy? Tekerős biciklivel nem tudna elérni akkora sebességet, de ezekkel a szarokkal simán lehet 25-el beugratni a vizes árokba a békák mellé. Majd a koporsóba, meg mehet a Kremába, aztán meg egy csinos kis vázába a kandalló fölé.
Most, hogy ezt írom, rájöttem mi az igazság. Összeesküvés elmélet. Túl sok a nyugdíjas, a NYUFI-nál sokat agyaltak, hogyan lehetne véglegesen megoldani a "problémát". Volt, aki kilövési és vadászati engedélyt adott volna ki az öregekre. Egy nyugger kilövése 5 rugó. Lehurrogták, túl feltűnő ha elkezded levadászni a nyuggereket. Volt, aki az eszkimó módszert javasolta, tegyük ki a mamit-papit a jegesmedvék elé. Őt is lehurrogták, egyrészt Magyarországon nem őshonos az a nagy fehér dög, ráadásul az azért nagyon átlátszó, ha az állatkertekben sorra tűnnének el a nyögdíjas kirándulók. Erre a legokosabb NYUFI-s a homlokára csapott, majd felkiáltott:
- Heuréka, Villanyos Benga! Majd csak felborulnak, aztán majd elviszi a nyuggert a nyaktörés, vagy combnyaktörés!
És a hálás, NYUFI-s vezetés körbeugrálja az észkombájnt, akiből hamarosan osztályvezetőt csinálnak. Kijelenthetem, hogy az a kereskedő, aki nyugodt szívvel, 75-ös pulzussal ad el egy ilyen villanyos bengát Mari néninek, az egy tetű, és utálja az öregeket.
Ha megérem azt, hogy nyugdíjas leszek, és a fiam-lányom beállít hozzám egy ilyennel, hogy nézzed Fater, villanyos benga, csak Neked!, akkor biztos megkérdezem majd tőlük, hogy ennyire szeretnétek már örökölni, ti kis kotonszökevények? Nem lenne jobb, ha tarkón lőnétek itt helyben???
4. Védőeszközök.
Ki látott már sisakot bármelyik ilyen "biciklisen"? Ha a robogóra kell, akkor erre miért nem? Érdekesnek tartom a dolgot mindenesetre. Végül is fejjel is lehet tompítani kerítést, aszfaltot, faágat, óvodáscsoportot.
Szóval elég komoly előítéleteim vannak az elektromos kerékpárokkal kapcsolatban. Túl sok a technika, túl sok a technológia, amely körbevesz bennünket. Sorra helyettesítenek mozdulatsorokat, kiiktatják a gondolkodás bizonyos lépéseit, lustaságra, restségre ösztönöznek, a gép úgy is megcsinál mindent helyettem... Nagyon gyorsan szopóágon találhatja magát az emberiség, ha a technológiát emeli piedesztálra a józan, logikus gondolkodással, tettrekészséggel és hajlandósággal szemben. Ezért rühellem a villanyos bicikliket, meg a rengeteg zseniális, korszakalkotó találmányt, amelyek valójában csak egy-egy újabb koporsószeg beütve az emberiség evolúciójában.
Nézd meg jobban a téged körbeölelő világot, tedd a szívedre a kezed, és mond azt teljes őszinteséggel, hogy jó irányba halad az emberiség...Igaz? Neked sem megy. Nem kívánom vissza a középkort, csak szeretném azt látni, hogy a technika technika marad, nem pedig az ember fölé tornyosuló Gyilokjáró Titán. A hasznos technológia jó (légzsák, napelem, óvszergyártó gépek!!! stb.), de az összes többi, amelyek egy esetleges evolúciós csapdába vezethetik az emberiséget nem érnek semmit.
Összefoglalva: fel kellene gyújtani bizonyos eszközöket, mint ahogy az inkvizíció a szerencsétlen Jean Darc-al tette.
Egy korábbi írásomban (ez az Túlélésre tervezve) pár ponton kitértem arra, hogy már nem vagyok oda annyira a technológiáért, mint régi időkben. Imádtam lapozgatni a bedobott reklámújságokat, tervezgettem, hogy na, majd megveszem ezt a telefont, na, meg azt a remek laptopot, meg milyen jó lenne egy újabb kütyü... amennyire istenítettem a technológiát, annyira háttérbe szorítottam mára. Hasznosságelv váltotta fel az eszközök imádatát. Van egy gagyi mobilom, egy olcsóbb asztali gépem és ennyi. Az egyik ismerősöm mutogatta múltkor, hogy:
- Nézd , miket tud ez a mobil, ilyen érintőképernyős, netes bigyó...
- Mennyi volt ez Tesó?
- Á, hitelre vettem, 1 évig törlesztem havi 10 ezrével.
- He???? Mi a francnak 120.000 forintot adni egy telefonért???
Kinek a pap, kinek a papné, de azért ezt túlzásnak érzem.
Na, de térjünk vissza az elektromos biciklikhez. Szóval kicsit utánanéztem az áraknak. Találtam egy oldalt, ahol 99.000 - 234.000 terjednek az árak. Az akkumulátorok 12.000 forintnál kezdődnek, de volt potom 75.000 forintért is aksi... és még lehetne sorolni, hogy mi mennyibe kerül ezekhez a fölösleges gépezetekhez. Na, de miért is utálom ezeket a "bicikliket?
1. Halk.
Nézel jobbra, nézel balra, éppen elindulnál, amikor hátulról vagy 30-al elrongyol melletted egy ilyen suhanó gépezet. A frászt hozza az emberre. Nem lehetne ezekre a vackokra valami beépített hangfalas/mp3 lejátszós eszközt rakni, ami mondjuk egy előre rögzített, dögös motorhangot utánozna? Vagy brummogna, röfögne, vagy Michelle Wild hangján sóhajtozna-nyögne, mit tudom én, csak adna ki valami hangot...
2. Gyors.
Túl gyors a bicikliutas közlekedésre, Anyám mesélte, hogy a szemük láttára sodort el a bicikliúton egy ilyen elektromos bringás papi egy kislányt. Meg sem állt, hogy megnézze mi lett a kölyökkel. Gyakorlatilag kimerítette a cserbenhagyásos gázolás fogalmi körét a papper. Jól pofán kellene vágni az ilyet egy izmosabb rozsomákkal. Rengetegszer látom, hogy nem tudja az illető felmérni a helyes sebességet, nem látja át a forgalmi helyzetet, ezért fordulhat elő, hogy vagy a kerítésbe csapódik, árokba hullik, vagy éppen fának megy a "bringás". Mondjuk az még mindig jobb, mintha valakit elgázolna.
Kedvenceim a Mamik. Ül a "biciklin", feszülten, rettegve figyel, mint Sztálin évértékelő beszéde alatt az egész Szovjetunió. Majd gázt ad, és kiül az arcra a halálfélelem:
- Meg tudok vajon állni? Van ezen egyáltalán fék? Úristen, be tudok majd ide kanyarodni? Hogy került ide ez a fa az út közepére? Látom-e még valaha a kisunokáimat, Fáncsi cicát, vagy Pamacsot, a túlhizlalt palotapincsiszerűséget. Meg a Papit?
Na, szóval ez olvasható le a gondterhelt arcokról. De azért csak odarántja neki a gázkart, hadd menjen a gép, törjenek a combnyakak, hasadjon a bőr, jó dolog a kórházban hálapénzt dugdosni a főorvos úr/asszony zsebébe... Ezek a mamik szerintem a maguk módján drogosok, csak nem tudnak róla. Adrenalinfüggők. Beleröhögnek a jó öreg Kaszás arcába. Majd, ha sikeresen hazaérnek, bekapkodják a vérnyomáscsökkentőt, mert hát ugye az meg magas lesz valamiért. Hát csodálkozunk ezen, kérem?
Kérdezi is a Kovács doki, hogy:
- Mari Néni, sokat idegeskedik?
- Á, nem doktor úr, nyugodtan éldegélünk Fáncsi cicával, meg a Papival. Csendes az életünk.
- Valamiért csak magas! Na, írok fel még egy kevés bogyót, majd bekapkodja. Fel sem fog tűnni a másik tízféle gyogyi mellett.
- Jaj, köszönöm doktor úr! Na, akkor haza is bringázok.
Kovács doki meg zsebre vágja a hálapénzt, Mari néne meg felpattan a villanyos bengára, aztán már vágtat újból a Halál elől a Halálba. A vérnyomás meg az egekben. Újból. Adrenalin robbanás, már-már pánikba torkolló eufórikus kataklizma-orgazmus. Otthon meg a Papi már türelmetlenül nézi a vekkert, hogy merre jár már ez a fránya Mari, krumplipaprikást ígért, meg már Fáncsi is éhes, itt nyervog ez a dög. De Mari néni tesz a krumplipaprikásra, Fáncsira meg a Papira is, magasról, már egy másik dimenzióba csapatja a jó öreg Halállal a verdát, közben megy a zúzda:
3. Lustaság, fél egészség.
Miért van az, hogy vagy idős embereket, enyhén, vagy rohadtul elhízott sofőröket látok ezeken a villanyos vackokon? Na, hát azért ez erős. Nézem a potrohos, tunya dagit, ahogy meglovagolja a villámot. Hát nem pont az lenne a lényeg, hogy mozogjon egy kicsit, legalább annyi időre, amíg biciklire ül? Még a tekerésre is lusta. Aztán meg motyorog, hogy höh, hát fogyni köllene egy kicsit, nézzed már, mi ez itt a lábosban, marhapöri? Ja, mozogni kellene, de inkább megvette ezt a villanyos fostalicskát, mert győzött a lustaság. Nem pofázni kellene! Mozogni! Na, de ugye mindenre van kifogás. Az öregeket nem értem. Sima biciklivel is lehet rohadt nagyot esni, minek neki olyan, ami majdnem 30-al megy? Tekerős biciklivel nem tudna elérni akkora sebességet, de ezekkel a szarokkal simán lehet 25-el beugratni a vizes árokba a békák mellé. Majd a koporsóba, meg mehet a Kremába, aztán meg egy csinos kis vázába a kandalló fölé.
Most, hogy ezt írom, rájöttem mi az igazság. Összeesküvés elmélet. Túl sok a nyugdíjas, a NYUFI-nál sokat agyaltak, hogyan lehetne véglegesen megoldani a "problémát". Volt, aki kilövési és vadászati engedélyt adott volna ki az öregekre. Egy nyugger kilövése 5 rugó. Lehurrogták, túl feltűnő ha elkezded levadászni a nyuggereket. Volt, aki az eszkimó módszert javasolta, tegyük ki a mamit-papit a jegesmedvék elé. Őt is lehurrogták, egyrészt Magyarországon nem őshonos az a nagy fehér dög, ráadásul az azért nagyon átlátszó, ha az állatkertekben sorra tűnnének el a nyögdíjas kirándulók. Erre a legokosabb NYUFI-s a homlokára csapott, majd felkiáltott:
- Heuréka, Villanyos Benga! Majd csak felborulnak, aztán majd elviszi a nyuggert a nyaktörés, vagy combnyaktörés!
És a hálás, NYUFI-s vezetés körbeugrálja az észkombájnt, akiből hamarosan osztályvezetőt csinálnak. Kijelenthetem, hogy az a kereskedő, aki nyugodt szívvel, 75-ös pulzussal ad el egy ilyen villanyos bengát Mari néninek, az egy tetű, és utálja az öregeket.
Ha megérem azt, hogy nyugdíjas leszek, és a fiam-lányom beállít hozzám egy ilyennel, hogy nézzed Fater, villanyos benga, csak Neked!, akkor biztos megkérdezem majd tőlük, hogy ennyire szeretnétek már örökölni, ti kis kotonszökevények? Nem lenne jobb, ha tarkón lőnétek itt helyben???
4. Védőeszközök.
Ki látott már sisakot bármelyik ilyen "biciklisen"? Ha a robogóra kell, akkor erre miért nem? Érdekesnek tartom a dolgot mindenesetre. Végül is fejjel is lehet tompítani kerítést, aszfaltot, faágat, óvodáscsoportot.
Szóval elég komoly előítéleteim vannak az elektromos kerékpárokkal kapcsolatban. Túl sok a technika, túl sok a technológia, amely körbevesz bennünket. Sorra helyettesítenek mozdulatsorokat, kiiktatják a gondolkodás bizonyos lépéseit, lustaságra, restségre ösztönöznek, a gép úgy is megcsinál mindent helyettem... Nagyon gyorsan szopóágon találhatja magát az emberiség, ha a technológiát emeli piedesztálra a józan, logikus gondolkodással, tettrekészséggel és hajlandósággal szemben. Ezért rühellem a villanyos bicikliket, meg a rengeteg zseniális, korszakalkotó találmányt, amelyek valójában csak egy-egy újabb koporsószeg beütve az emberiség evolúciójában.
Nézd meg jobban a téged körbeölelő világot, tedd a szívedre a kezed, és mond azt teljes őszinteséggel, hogy jó irányba halad az emberiség...Igaz? Neked sem megy. Nem kívánom vissza a középkort, csak szeretném azt látni, hogy a technika technika marad, nem pedig az ember fölé tornyosuló Gyilokjáró Titán. A hasznos technológia jó (légzsák, napelem, óvszergyártó gépek!!! stb.), de az összes többi, amelyek egy esetleges evolúciós csapdába vezethetik az emberiséget nem érnek semmit.
Összefoglalva: fel kellene gyújtani bizonyos eszközöket, mint ahogy az inkvizíció a szerencsétlen Jean Darc-al tette.
2011. május 15., vasárnap
Boldog Születésnapot, Császár!
- Boldog Szülinapot,
- Boldog Szülinapot,
- Boldog Szülinapot Palpatine Császár
- Boldog Szülinapoooot!
Esetlenül és alapvetően furán hangzott Palpatine szájából ez az Archaikus Korból származó nóta. A Császár körbehordozta tekintetét az elhagyott szobán. A központi helyet egy kicsi, de alapvetően ízléses, mindenféle finomságokkal megpakolt takaros kis asztalka foglalta el. Mellette jeges vízben hűtött, szellemi taigetosz szélére taszigáló alkoholos italok tömkelegei áztak, gazdátlanul, bontatlanul. A bejáratnál elhelyezett emelvényen mókás maszkok álltak halomban, érintetlenül. A plafonról lampionok lógtak, a lampionokat pedig színes, végtelenített papírkígyók fonták körbe fojtogatóan, rótták ismeretlen útjukat. Palpatine szeme a vendégasztalon pihent meg. Elkedvtelenedve nézegette a meghívottak névjegykártyáját. Nem jött el senki. Jó, okés, valahol érthető. Pedig tényleg kitettem magamért, még egy remek kis meghívót is firkantottam secperc alatt.
Kedves Barátom Vendégem!
Sok szeretettel meghívlak Téged ŐCsászári személyem Születésnapi mulatságára és köszöntésére! Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere! Ingyen cefre, meg hajnalig tartó tánc!
Helyszín: A kettes számú Halálcsillag, Endor bolygó! Ne késs!
ui.: A meghívott Lázadó vendégeket megkérném, hogy ne hozzák magukkal a flottájukat, ez most csak egy Engedd-ki-a-fáradt-gőzt-buli, nem pedig a Zúzzunk-le-egy-építészetileg-páratlan, csodálatos-mérnöki-találmányt,-a-Halálcsillag No. 2-t!
ui2.: Gyertek nyugodtan, esküszöm, hogy nem fogok senkit Erővillámozni, meg lekaszabolni a fénykardommal. De tényleg!
Üdv,
őszinte barátsággal, nem is, inkább tisztelettel... na, hát akkor csak simán őszintén:
Palpatine
A Császár bosszúsan földhöz vágta a vékony gumiszalaggal ellátott vidám színekben pompázó csákóját. Legalább Yoda eljöhetett volna, ha elég italhoz jut, kimondottan szórakoztató tud lenni a Kisöreg, ráadásul számtalan disznó viccet ismer. Zavarba ejtően sokat. Ráadásul Vader Nagyúr sincs jelen, éppen egy stresszoldó-welness tárgyaláson egyeztet a Jedi Szakszervezet követeléseivel kapcsolatban. Bár mostanra már bizonyára végzett az érdekegyeztetéssel...és a résztvevőkkel. Hehe. Ez nem is volt rossz. Hehe.
Palpatine unottan, és némileg csalódottan elfújta az árválkodó gyertyát tortáján. Az apró, gyertyából feláramló kellemes illatú vékonyka füstkígyón keresztül még egyszer körbehordozta tekintetét az üres szobán, a vendégasztalon érintetlenül heverő tányérokon, poharakon, a konfettis zacskókon. Majd felemelkedett székéből, nyugodt léptekkel a hűtött italok felé vette útját. A jégkockák kellemesen csípték vörösre kezét, miközben a fagyos víz fogságából kiszabadított egy üveg dagobah-i vodkát. Nem rossz, nem rossz. Hatalmas kortyot ivott belőle. Majd még egyet. Finoman égette gyomrát a kemény szesz. Palpatine felmordult:
- Na, Palpi, ezután a szülinap után elmondhatod nyugodtan, hogy szopás főgonosznak lenni!
1000
1000. Ennyi ismétlésszámot fogok jövő héten szombaton, vagyis május 21-én egy 24 kilós vassal megcsinálni egy óra alatt reményeim szerint. 1000 Swing Challenge Day Szegeden. Asszem így írják. Részletek hamarosan Varga Tomi blogján, itt a Tomi blog. Kemény lesz. De odaállunk, megfogjuk a vasat és teljesítjük a kihívást!
Egy kis zenebona ráhangolódás címen a szombati zúzáshoz:
Na jó, meg még egy a biztonság kedvéért:
Akkor találkozzunk szombaton a technikába kényszerített nyers, izzó erő napján...
Egy kis zenebona ráhangolódás címen a szombati zúzáshoz:
Na jó, meg még egy a biztonság kedvéért:
Akkor találkozzunk szombaton a technikába kényszerített nyers, izzó erő napján...
2011. május 9., hétfő
Ha lófasz kell, menj ki a rétre!
- Nekem saját lapátom van, nem használtam a Kft.-set!
- Attól még segíthetne elvinni az őrbódéig a szerszámokat!
- De nekem sajátom van!
Magyarán: ha beledöglesz kis hülye, akkor sem fogok nektek segíteni a meló végeztével a szerszámokat védett, őrzött helyre szállítani. Nézem ezt a makói férfit, aztán megfogom az ásót, és elviszem magam. Nem lenne kötelességem, nem én vagyok a munkaadója. De inkább megfogom azt az életlen, nyeles szart, amit idelökött nekünk a makói önkormányzat, és megindulok a többiek után. A tarkómon érzem a koma elégedett, kaján tekintetét, hogy nakisköcsög, most aztán jól megmutattam a magyarok úristenét. Milyen fifikás is vagyok!
Egész nap ez megy. Állandóan azt lesi a négy koma, hogy hol tud lógni. Mindent meg is tesznek érte, miközben akkurátusan imitálják a munkát. Sikertelenül, ismerünk minden pantomim munkautánzatos mozdulatot. Félórás lapáttakarítások, félórás szerszámkölcsönkérések, miközben a köbméter földek érintetlenül várják, hogy kilapátolja végre őket valaki, hogy végre megmutathassák, hogy mit rejt a mélyük. Ma nem voltam toppon, de még így félgőzös zombiaggyal is köbmétereket vertem ezekre a "remek" új-régi munkatársakra. Próbálom erőszakkal elterelni a figyelmem remek okfejtéseikről, egymásnak adott válaszaik csöpögnek a másodrangú, helyenként a rosszindulatúságot jócskán kimerítő "humoros" megjegyzésektől. Meg persze vanfasz, buzi, köcsög, dögöljön meg Gyúrcsány meg a Z'Orbán is, meg a magyar foci szar, hé Te, hogy én hány nőt megbasztam mán. Na, mielőtt azzal lennék vádolva, hogy lenézem ezeket az embereket...
Nem lenézem. Sajnálom őket. Hogy egy olyan csodás eszközt, mint az agyukat nem használják semmire. Az emberi beszéd számukra csak afaszból, meg bazdmegből áll. Az élet meg csak örökös sirámból, meg a tipikusan jogvédett magyar viselkedésből, az okoskodásos-mindentjobbantudokos-örökösenelégedetlenkedős nyavajgásból.
Hol vannak már a szerszámok? Miért ilyen szart vettek? Ezzel nem lehet dolgozni! Felháborító! Bezzeg én milyen jót vettem volna!?... stb.
Aztán az egyik benyögi, hogy a négy komából kettő már nyugdíjas, mindegyiknek százezres a járandósága. Ehhez jön még az ásatási pénz. Nincs bajom a nyugdíjas emberekkel, csak ha belegondolok, hogy van nem egy barátom, aki állás nélkül van, és nem tudok neki-nekik még egy ásatási melós állást intézni, miközben itt ténfereg előttem, ez a kéttirpák a százezres nyugdíjával...
Ezek után, ha holnap munka végén nem akarja a kedves "kolléga" elvinni a szerszámait az őrzött helyre,nemes egyszerűséggel fejbe baszom a lapáttal, aztán elásom egy méhkas alakú gödörbe., akkor megpróbálok kedvesen, józan ember módjára hatni rájuk. Biztos sikerülni fog.
- Attól még segíthetne elvinni az őrbódéig a szerszámokat!
- De nekem sajátom van!
Magyarán: ha beledöglesz kis hülye, akkor sem fogok nektek segíteni a meló végeztével a szerszámokat védett, őrzött helyre szállítani. Nézem ezt a makói férfit, aztán megfogom az ásót, és elviszem magam. Nem lenne kötelességem, nem én vagyok a munkaadója. De inkább megfogom azt az életlen, nyeles szart, amit idelökött nekünk a makói önkormányzat, és megindulok a többiek után. A tarkómon érzem a koma elégedett, kaján tekintetét, hogy na
Egész nap ez megy. Állandóan azt lesi a négy koma, hogy hol tud lógni. Mindent meg is tesznek érte, miközben akkurátusan imitálják a munkát. Sikertelenül, ismerünk minden pantomim munkautánzatos mozdulatot. Félórás lapáttakarítások, félórás szerszámkölcsönkérések, miközben a köbméter földek érintetlenül várják, hogy kilapátolja végre őket valaki, hogy végre megmutathassák, hogy mit rejt a mélyük. Ma nem voltam toppon, de még így félgőzös zombiaggyal is köbmétereket vertem ezekre a "remek" új-régi munkatársakra. Próbálom erőszakkal elterelni a figyelmem remek okfejtéseikről, egymásnak adott válaszaik csöpögnek a másodrangú, helyenként a rosszindulatúságot jócskán kimerítő "humoros" megjegyzésektől. Meg persze van
Nem lenézem. Sajnálom őket. Hogy egy olyan csodás eszközt, mint az agyukat nem használják semmire. Az emberi beszéd számukra csak a
Hol vannak már a szerszámok? Miért ilyen szart vettek? Ezzel nem lehet dolgozni! Felháborító! Bezzeg én milyen jót vettem volna!?... stb.
Aztán az egyik benyögi, hogy a négy komából kettő már nyugdíjas, mindegyiknek százezres a járandósága. Ehhez jön még az ásatási pénz. Nincs bajom a nyugdíjas emberekkel, csak ha belegondolok, hogy van nem egy barátom, aki állás nélkül van, és nem tudok neki-nekik még egy ásatási melós állást intézni, miközben itt ténfereg előttem, ez a két
Ezek után, ha holnap munka végén nem akarja a kedves "kolléga" elvinni a szerszámait az őrzött helyre,
2011. május 7., szombat
Újból a lövészárokban
A héten igazán visszakaptam a munkámat, a szerződés megléte, aláírása még nem ringatott álomvilágba, újból nyelem a finom lösszé őrölt port és tolom a parasztszexet. Szél veri, nap szívja. Az első ásatási nap végén, mikor is Szeged felé vettük az irányt majdnem bealudtam. A pénteki napra viszont helyreállt a rend, a bioritmusom újból felvette a tempót a napi események hatására, újra lett konfigurálva a hajnali kelésekhez, az 1,5-2 órás autóutakhoz, a terepi munkához. Van még némi káosz, keserű szájíz, csalódottság, aggódó jövőkutatás, hogy vajon a Megyei Önkormányzat milyen őrült ötletekkel fog még előállni. Mert fog az biztos. Gyanús nekem a csend, valamire készülődnek, az biztos. Politikusok és végrehajtók. Pár hónap és okosabbak leszünk. Hamarosan kapunk egy új, a megyei hatalmat kiszolgáló, pártkatonát az igazgatói posztra. Aztán, bár tévedjek, de szerintem fel fogják őrölni a maradék, régészeti osztályon tábort vert ellenállást, bár ahogy látom, az ellenállás már jócskán lanyhult. Most, hogy a technikusokat megtörték és újból felvettük a munkát, minden vezető fellélegezhet, meg lehet nyugodni kedves Vezéreink, megmaradt a zsíros bérkiegészítésetek! Lehet újból kutyázni minket, meg olyan mondatokat beleröfögni a nagyvilágba, hogy a technikusok csak viszik a pénzt, nem termelnek semmit. A régész az atyaisten, a technikus a hasznos, beszélő szerszám, a megtűrt rabszolga. A fiatal régészekkel nincsen bajom, akikkel tartom a kapcsolatot, ismerek, ugyanúgy együtt izzadnak az embereikkel. Becsülöm érte őket.
Ma nekiállok felépíteni a Monstrum címet kapott novellámat, jó kis játék lesz, remek gyakorlás, nem beszélve az írás izgalmáról. Nagyon jó ötlet volt anno, hogy A. Gábor cimborám felpakolta a faszbúkra ezt a linket: Pályázati kiírás, aztán még Talponjáró (Sárkányos írás) barátom is értesített erről-arról, hogy milyen portálokat érdemes még olvasgatni. Szóval írni jó. Ja, beadtam az Avana Egyesülethez (Avana web) is a Ketten a sötétben c. novellámat (Első sci-fim), hátha bekerülök vele az antológiájukba. Ha nem, az sem baj, a fő az, hogy kb. 9 év kihagyás után komolyabban írogatok. Írni jó. És olvasni is. Konkrét könyv most nincsen képben nálam, egyelőre blogokat olvasgatok, az utóbbi időszakban elhanyagoltam kedvenceimet, de most hétvégénként lesz időm pótolni az üresjáratokban az elmaradást. Több preferált oldal is van, vannak, amelyeket a kettlebell miatt olvasom pl. Juci, KisJuci. Aztán van két kedvenc blogom, amelyeket a stílusukért, egyedi hangvételű, remek posztjaikért "lapozgatok" előszeretettel: Első, Második. Aztán van a kedvenc képregény blogom, amit egyszerűen imádok a humoráért, a zseniálisan kivitelezett minimális grafikáért: Képregényes. Na, szóval megyek is írogatni. Kellemes, napsütéses hétvégét mindenkinek!
ui.: az lfg.hu pályázatára küldtem be az első sci-fimet. Nemrég volt eredményhirdetés, az első három helyezett novellája már fent van a LFG-n. Ide bepakolnám a linkeket a könnyebb elérhetőség végett. Kellemes olvasást!
Első helyezett novella
Második helyezett novella
Harmadik helyezett novella
Ma nekiállok felépíteni a Monstrum címet kapott novellámat, jó kis játék lesz, remek gyakorlás, nem beszélve az írás izgalmáról. Nagyon jó ötlet volt anno, hogy A. Gábor cimborám felpakolta a faszbúkra ezt a linket: Pályázati kiírás, aztán még Talponjáró (Sárkányos írás) barátom is értesített erről-arról, hogy milyen portálokat érdemes még olvasgatni. Szóval írni jó. Ja, beadtam az Avana Egyesülethez (Avana web) is a Ketten a sötétben c. novellámat (Első sci-fim), hátha bekerülök vele az antológiájukba. Ha nem, az sem baj, a fő az, hogy kb. 9 év kihagyás után komolyabban írogatok. Írni jó. És olvasni is. Konkrét könyv most nincsen képben nálam, egyelőre blogokat olvasgatok, az utóbbi időszakban elhanyagoltam kedvenceimet, de most hétvégénként lesz időm pótolni az üresjáratokban az elmaradást. Több preferált oldal is van, vannak, amelyeket a kettlebell miatt olvasom pl. Juci, KisJuci. Aztán van két kedvenc blogom, amelyeket a stílusukért, egyedi hangvételű, remek posztjaikért "lapozgatok" előszeretettel: Első, Második. Aztán van a kedvenc képregény blogom, amit egyszerűen imádok a humoráért, a zseniálisan kivitelezett minimális grafikáért: Képregényes. Na, szóval megyek is írogatni. Kellemes, napsütéses hétvégét mindenkinek!
ui.: az lfg.hu pályázatára küldtem be az első sci-fimet. Nemrég volt eredményhirdetés, az első három helyezett novellája már fent van a LFG-n. Ide bepakolnám a linkeket a könnyebb elérhetőség végett. Kellemes olvasást!
Első helyezett novella
Második helyezett novella
Harmadik helyezett novella
2011. május 3., kedd
Első
Nos, sikerült befejeznem első sci-fi novellámat. Beküldtem egy pályázatra, de értékelhető eredményt nem értem el vele. Látszólag. Sikerült egy egyedinek mondható világot teremtenem, ezzel a világgal fogok a jövőben többet "játszani", van egy halom elmélkedésem, amelyet csak le kell írnom a virtuális papírra. Már meg is van a következő ötletem, amit ki kell majd dolgoznom, az a címe, hogy: Monstrum.
Íme első sci-fi-m :)
Íme első sci-fi-m :)
Ketten a sötétben
2012. december 21-e felülírta az emberiség minden rémtettét, a holokausztot, a szervezett vagy pusztán kedvtelésből elkövetett, ideologizált emberirtásokat, a tömeges nemi erőszakot, a céltalan mészárlásokat, a harmadik világ tudatos nyomorban tartását.
A világ nagyvárosainak utcáin soha nem látott mennyiségű vér hömpölygött végig, a csatornákból áradó alvadt életnedvek, széklet és az erőszak émelyítő szaga még évekig érezhető volt. Párizs és New York elnéptelenedett - a kannibalizmus kísértetvárosaivá váltak -, majd a háború utáni új világrend iszonyattól elkerekedett szemmel felperzselte őket, az összeégett-kivéreztetett városok helyét jelképesen sóval hintették fel. A világörökség részeivé váltak, az emberi esendőség gigászi, monumentális szobraiként.
2012. december 21-én sorra robbantak fel egymás után a Gyűlölet Görögtüzei. Ó, nem kedves olvasóm, ezek nem holmi képletes, ókori görögtüzek voltak! Nem! Ó, balga emberiség, ha tudtátok volna mi vár rátok, nem estetek volna az ostoba természettudományos önhittség hibájába! Az emberiség igazán soha nem tanult vétkeiből. Legalábbis nem a 21. század első évtizedében élt emberiség.
Emlékszem, amikor bejelentették, hogy feltérképezték az ember teljes géntérképét. Teljes? Milyen furcsa szó is ez. A jéghegy csúcsát találták meg, azt nem tudhatták, hogy valójában a DNS láncolat csak fizikai megnyilvánulása egy emberi léptékkel felfoghatatlan ős-teremtő-titán energiának. Egy rúnasor, melynek jelentését csak kevesen ismerhették. A mi tudósaink és Isten. Igen, jól olvasod emberi lény, szándékos a sorrend.
Mit tudhattatok Ti a feromonok igazi arcáról? Mikor legyártották az első Gyűlölet Görögtüzét, a világ egy pillanatra megállt. Istennek és Angyalainak bánata mérhetetlen volt, Szent Mihály tudta, hogy milliárdnyi lelket kell majd teremtőjük színe elé kísérnie. Tehetetlenül bámulták a legnagyobb erőszakot, amit elkövethetett az emberiség saját magán. A bombák egyszeriben hullani kezdtek az égből. Robbantak. Nem, nem úgy, mint Nagaszakinál vagy Hirosimánál. Ezek a bombák az ördög mannájával kenegették és dédelgették az emberi gyűlölet fogaskerekeit, majd egyik pillanatról a másikra hajmeresztő sebességre bíztatták gépezetét. Az ember nem cáfolt rá önmagára, azonnal belelovalta magát a sötét-perverz kéjjel teli erőszak rémálmába.
Aznap kiüresedett a világ. Új értelmet nyert az erőszak. Zseniális bombák voltak a T-82-sek, a katonai zsargonban kapták a Gyűlölet Görögtüzei elnevezést. Haragot, undort, gyűlöletet kiváltó szintetizált feromonokat tartalmaztak, amelyek a kisagy bizonyos részeinek aktivitását turbózták fel milliószorosára. Kivédhetetlenül kegyetlen mesterművei a hadiiparnak.
2022. december 21.-e van. Én, John Junior Totenburg, a 8. Légió őrezredese írom e sorokat nektek örök mementóul, hogy megérthessétek világmegmentő árulásom igaz okait. Mi a legnagyobb ajándékom számotokra? Az életetek. Se több, se kevesebb. Halljátok hát a bekövetkezett események vitathatatlanul vegytiszta láncolatát.
- John! Miért is háborúzunk? Elmesélnéd még egyszer, ha megkérhetlek rá?
- Miért is ne Johann? Tehát. Figyelsz? Jó, jó csak kérdeztem! Nem kell háborogni! 2012-ben visszatértünk a Földre azzal a szándékkal, hogy megmentsük a bolygót az emberektől. Emlékszel, hogy milyen kevés ásványi anyagunk volt? Hiába építettük meg a Földszipolyt, nagyon nehezen jutottunk a ritka földfémekhez. Milyen kevés volt a vizünk? Hát, itt van dögivel minden, csak ezt az embereknek nevezett értéktelen genetikai útvesztőt kell eltakarítanunk az útból, és miénk lesz a Szép Új Világ!
- Ironizálsz. Mellesleg, mintha sajnálnád őket. Az egész úgy hangzott, mint valami propaganda szöveg! Elvesztetted a hited, John?
- Te még hiszel? Tíz év! Tíz rohadt, nyomorúságos év ebben a hegybe ásott gigakomplexumban, tíz év vesztegzárban információ nélkül! Te csak öt éve vagy itt! De én tíz…
- Jaj, ne kezd el megint John! Lekezelő vagy. „Én már tíz éve itt vagyok, Öreg!” Kit érdekel ezredes, azért vagy itt, hogy tedd a kötelességed. Mellesleg én még hiszek! Amint kiadják a tűzparancsot, azonnal meg fogom nyomni az T-99-es Armageddon bomba kioldóját, és népünk átveszi az uralmat a sterilizált Földön!
- Johann, tíz éve itt vagyunk minden külső információ nélkül az Új-Genezis Bázison! Tíz éve Johann! Felmerült benned, hogy esetleg már régen elveszítettük a háborút?
- A pondrókkal szemben? John, miféle eretnek gondolatok…
- Pondrók vagy sem, a te őseid is! Ne becsüld le őket! Lehet, hogy…
- Nekem ugyan nem az őseim. Neked viszont igen! John, tetszik vagy sem, akkor is csak egy csapat pondró, amiket ki kell irtani. Tönkreteszik a Földet. Nem érdemlik meg. Ha jobban meggondolom soha nem is érdemelték meg.
- Szép okfejtés Johann, tetszik vagy sem, realizáld: a te Őseid is! Ez így is fog maradni, míg világ a világ!
- Világ? Milyen világ? Ismered a feromonbombákat? Hogyne ismernéd. Ne is válaszolj! Mi maradhatott belőlük? Milyen világot tudnának teremteni hőn imádott embereid ilyen mértékű mészárlás után? Építeni? Elárulom neked John, semmilyet! Nyertünk és kész!
- Johann! Tíz év…
- John! Néha meg tudnálak ölni!
- Tudom. De nem teheted. Nem tudod megtenni. Én teremtettelek a saját szórakozásomra, nincs felettem hatalmad. Egyelőre még én irányítok!
- Te irányítasz? Akkor ezt mivel magyarázod ezredes? Ehhez mit szólsz?
- Ezt…mit… ezt meg hogyan? Hogyan csináltad?
- Gyakorlás John! Gyakorlással! Rengeteg gyakorlással. Te voltál az, aki rávezetett az útra. Míg te az igazak álmát aludtad, új, emberi világról ábrándozva én használtam a testünket. Először csak az ujjainkat tudtam mozgatni, majd a karjaink következtek. Látod ezt? Négy év kemény munka, és ez az eredménye. Tudtam, hogy meg fogsz inogni, ezért lépnem kellett. Szó szerint is értve. Az irányítás az enyém, és ha eljön az idő, az Armageddon bombák lesújtanak a Földre kezeim által. Látod John, ez az igazi erő!
- Nem játszhatsz Istent, Johann!
- John! Van egy rossz hírem. Isten vereséget szenvedett. Mi vagyunk az Istenek. A technológiánk az Isten. A DNS és feromonbombáink, a GENeric pajzsaink révén már Isten sem tud ránk hatni, a percenként megújuló önjavító immunrendszerünk, a nanotechnológiás robotjaink és sorolhatnánk még. De fölösleges. Ó, majdnem kihagytam a legnagyobb fegyverünket, az időutazást, John, az időutazást! Mi írjuk a történelmet, mi, az igaz emberek. Nem pedig a pondróid. Hamarosan az Új-Genezis Bázis gyártósora életre kel, és benépesíti újból a Földet. A mi Embereinkkel. A pondróknak pedig nyoma vész örökre, mintha sohasem léteztek volna, és új időszámítás kezdődik. Egy új világ Isten és pondrók nélkül.
- Ne légy színpadias Johann. Megtapsolnálak, ha hagynád. Nem? Hát jó. Azt mondod pondrók. Azt mondod ki kell őket irtani. Azt mondod Istenek vagyunk. Milyen istenek Johann? Mivel vagyunk jobbak, mint ők? Semmit sem ér a technológiánk, mi is csak pusztításhoz értünk. Egy Isten nem ilyen. Hidd el, tudom.
- Tévedsz John. Ilyen egy Isten. Az univerzum nem tűri a gyengeséget, mi sem szenvedhetjük! Láttad te is mit műveltek a pondrók a Földdel? 2050-re alig maradtunk pár millióan a föld alá szorulva, és soha többé nem láthattuk a napot, az eget. A Földet radioaktív temetővé változtatták a percemberek. Mi azért vagyunk itt, hogy kierőszakoljuk őseinktől örökségünket, hogy eltiporjuk őket jelenükben. A Föld a miénk, és az is marad. Jogom van megölni mindet. Aztán megöllek téged is. Igen John, le fogom választatni a személyiséged az enyémről, enyém lesz a test, a te lelked pedig Deperszonalizálva lesz, mint minden árulóé. A Tanács majd tesz róla. Nem jutsz vissza Istenedhez, nem térsz vissza a körforgásba, nem leszel többé. Soha. Egyszeri és megismételhetetlen ember vagy. Nincs utad, nincs választásod többé. Én vagyok az Istened, és eltöröllek.
Emlékszem arra a pillanatra. A reménytelen kifejezés nem adhatja vissza azt, ami átsuhant a lelkemen. Fagyott higanycseppé változtam a mélyűrben. Deperszonalizálás? Az egyetlen dolog, ami igazán az enyém lehetett, amihez nem fért hozzá soha senki, amit elzárva tartottam agyam-szívem mélyén a béke szigetén, semmivé válhat egy szempillantás alatt. Sátán Pörölye, Lélek Mészárosa a Deperszonátor. Leírhatatlan a félelmem, fizikai fájdalom önti el a testünket. Apám és Mesterem a halálban és életben, Totenburg ezredes sokat mesélt erről. A fájdalmat, kínt, halálfélelmet megtanulod kezelni, de a belső szentély lerombolása apámat és engem is leírhatatlan rémülettel töltött el. Csekély létszámú, de komoly ellenzéke voltunk a Deperszonalizáló eljárásnak.
Nem lesz semmi baj!
- Óh, John, te rettegsz? Mi lelt? Hidd el gyors lesz. Ennyivel tartozok neked a testünkért cserébe. Megszűnsz. Jó katona voltál mindig is, látom az emlékhagyatékod. Egymagad intéztél el három Prometheus önjáró robotot, soha nem fogják elfelejteni neked a metróháborúban tett erőfeszítéseidet. Megmentettél több ezer embert. Katonáid istenítettek. De ennek vége. Fogadd el.
Vitatkozni értelmetlen lett volna. Sakk, matt.
Ekkor bekövetkezett, amire tíz éve vártam. A központ óriás 3D-s kijelzőjén egy bejövő üzenet ikonja villant fel. Annyira valószínűtlennek tűnt, hogy percekig bámultuk megrökönyödve a villogó feliratot. Johann mozgásba hozta testünket, ami cserbenhagyott engem, mint egy végső stádiumú rákos test. Hangtalanul, rezzenetlen arccal olvastuk el a rövid sorokat. Utasítások, parancsok tömkelege. Apám egyszerű, ellentmondást nem tűrő sorai.
- Johann!
- Johann!
- Hagyjál John!
- Johann, figyelj rám. Vesztettünk. Megértetted? Realizáld. Ilyen a háború. Nem tudom, mire gondolsz most. De azt tudom, hogy milyen érzés. Láttad az emlékeimet, láttad, amikor megfutamodtak az embereim a 2048-as párizsi metróháborúkban. Igaz, ők nem a 8. Légió voltak… Mit csinálsz, Johann! Azonnal hagyd ezt abba! A Tanács egyértelműen rendelkezett, a parancs nem így szól! Nem szeghetsz parancsot!
- Nem érdekel a Tanács, nem érdekel a parancs, nem érdekel a 8. Légió direktívája. Nem érdekel Totenburg! Küldetésem van, és végre kell hajtanom azt! Az üzenet jöhet az ellenségtől is! John, megbuktál a vizsgán, de szerencsére itt vagyok én, hogy megtisztítsam végre a Földet!
Testem bábként engedelmeskedett Johann akaratának. Közös kezünk a központi irányító terem 3D irányítópultját kapcsolta be éppen. Őrült elmetársam szakértő módon húzta fel az adatgyűjtő kesztyűt, majd ördögi játékba kezdett a parancsikonok egész sorával, míg végül egyik pillanatról a másikra felzúgott egy sziréna. Színtelen és jellegtelen női robothang szakította meg a sziréna monoton hanghullámait.
ARMAGEDDON TERV. KÉREM A BIZTONSÁGI KÓDOT. KÉREM A BIZTONSÁGI KÓDOT. KÉREM A BIZTONSÁGI KÓDOT.
- Biztonsági kód? Ügyes húzás! Na, jó add meg a kódot… vagy tudod mit, átkutatom az emlékeidet!
- Nem fogsz ott találni semmit Johann! Nem véletlenül.
- Mi a kód? Hol van? Add át, vagy…
- Vagy mi? Mi lesz? Kipofozol a fejemből?
- Ó, nem ezredes, csak annyit teszek, hogy elmondom a Tanácsnak, hogy rád nem hat a GENeric pajzs, és hiszel Istenben…
- Most aztán halálra rémültem. Gondold végig Johann, még ha a Tanács jóvá is hagyná a Deperszonalizáló eljárást rajtam, akkor sem kaphatnád meg ezt a testet, nem élvezhetnéd ki a jutalmad. Selejt a testem. Nem hat rám a GENeric pajzs, pont a génjeim miatt. A Tanács elvei és doktrínája alapján genetikai veszélyforrásnak számítok, és a selejt példányokat nem tűri meg a törvényt! Mindamellett tévedtek, az általuk olly’ annyira hangoztatott Igazi Szabad Akarat nem jobb, mint a hittel vegyített szabad akarat. Tudod miért nem? Persze, hogy nem tudod! Nem ástál elég mélyre a 2048-as metróháborús emlékeim között. Te csak a felszínt kutattad, fürdőztél az erőszak képeiben. De neked ezek csak képek, én a vérben fürdőztem. Ott, akkor a metróhálózat káosza mélyén, mikor az embereim gyáva módon megfutamodtak, egyedül maradtam. A GENeric pajzs hiába ontotta az információkat arról, hogy mi a tennivalóm, nem voltam hajlandó beindítani az önmegsemmisítőm. Nagy hiba, ha ezt a lépést elfelejted megtenni, különösen, ha pár száz kannibál vágyakozik arra, hogy megegyen.
- Miért nem tetted meg ezredes?
- Johann, látod, nem vitatkozunk, hanem beszélgetünk végre. Ez emberhez méltó. Elmondom miért nem tettem meg. Valaki, akkor ott… miközben botladozva csúszkáltam a vérben, a kilőtt lőszerhüvely halmokon, az eldobált fegyverek, csonkolt torzók, testrészek és haldoklók között…Valaki suttogott nekem, enyhítette fájdalmaim, fénnyel árasztotta el a lelkem. Erőt adott, azt mondta, hogy emeljem fel a fattyúkardom, mert nehéz csata lesz. Valaki suttogott és azt mondta, hogy még nincs itt az ideje. Valaki azt mondta, hogy örökké fogok élni. Johann, áss mélyebbre bennem, és meg fogod találni legbelül azt a kis szobát, amit Neki tartok fenn magamban. Néha bekopogok hozzá és mindig szívesen fogad. Szívesen fogadott akkor is, amikor az Armageddon bombák indító kódját átadtam számára megőrzésre. Rengeteget beszélgetünk, beszélgetek vele. Isten magányos, a mi népünk kizárta őt az életéből, de bennem otthonra talált. Apámban is. Ő adott erőt, ő adott hitet, hogy kiverekedjem magam a párizsi metrók mélyéről. Szörnyű dolgokat tettem, de mikor felértem a felszínre újból, megláttam a sebzett eget, a bágyadt napot, tudtam, hogy apám, Totenburg - akire szintén nem hat a GENeric pajzs - ott fog várni engem a 8. Légióval. Így volt. A halottak immáron nincsenek egyedül! Jelszavunkat egyszerre üvöltötte a 8. Légió minden gyalogosa. A többit már tudod. Zárótűz, még több vér és rombolás. Győztünk. Ott is. Aztán sorra a többi nagyvárosban, Berlinben, Bécsben, Budapesten.
- Johann! Miért hallgatsz? Mi lelt?
- Ezredes… - Johann elengedte testünk irányítását. Ujjongó endorfin és adrenalinhullám öntötte el a lelkem – Ezredes, John, kérlek, mutasd meg nekem azt a szobát, és Őt! Kérlek!
Akkor beszéltem utoljára Johannal.
Némán, hang nélkül haladtunk egyre mélyebbre és mélyebbre magunkban. Vaksötét vett minket körbe. A távolban egy nyitott ajtó sziluettje hívogatott minket. Harmónia, éteri nyugalom áradt mindenhonnan, hívogatott minket az égi fény közelebb és közelebb. Végül megérkeztünk. Johannal találkozott tekintetünk. Tisztán emlékszem, hogy mondani akart valamit, de csak intettem, hogy menjen. Minden haragom felszívódott a semmibe. A béke magasztos érzése járta át tagjaim, hirdette, hogy egy háború véget ért. Johann belépett az ajtón, majd az becsukódott mögötte.
Akkor láttam utoljára Johannt.
Ott álltam, elborzadva a hirtelen rám szakadt magánytól és gyásztól letaglózva. Mert, bár Johann őrült volt, de mégis a részem, egy belőlem fakadt torz oldalhajtás… Ekkor, ennél a felismerésnél ismét hallottam az éteri hangot: Most már szabad vagy, igazán szabad az idők végezetéig, míg világ a világ…
Napokat aludtam át, még napokig bolyongtam az Új Genezis Labor elhagyott folyosóin, míg végül meghoztam a döntést. Látni akarom azokat, akik legyőzték népemet, látni akartam a világot, amelyet majdnem véglegesen és visszavonhatatlanul megsemmisítettünk. Összeállítottam a túlélő-felszerelésemet Szöcske nevű repülő-csatahajóm gyomrában. Leellenőriztem, lefuttattam még utoljára néhány komplex diagnosztikai programot, majd automata üzemmódra állítottam a rendszert. A megújuló energiaforrásoknak köszönhetően emberi elmével felfoghatatlan ideig működik még tovább hibernálva a Bázis.
Világszerte több száz felszerelés- és alkatrészdepóról van tudomásom az adatbázisaim alapján. Bárhova megyek, bárhová visz az utam, mindig lesz utánpótlásom. Eljött hát a perc, hogy útra keljek, hűséges Szöcském ionhajtóművei halkan dolgozni kezdtek, csatahajóm könnyedén rácáfolt a gravitációra. Lassan feltárult előttem az Új Genezis Bázis páncélozott kapuja, egyben kinyílt előttem a Világ Kapuja is. Tudásomat az új világ szolgálatába állítom.
Most már szabad vagy, igazán szabad az idők végezetéig, míg világ a világ…
2011. április 22., péntek
CSAK? Ugyan Elvtárs, nem kell az a CSAK...
Tegnap Tamás vezénylete alatt lenyomtuk az 5 és a 10 perces snatch tesztet. Magamhoz ragadtam kedvenc 20-as vasamat, nekiveselkedtem. Az első két percben megcsináltam 61 ismétlést, majd rádöbbentem, hogy van még 8 perc. Erő- és levegőbeosztás után igyekeztem felvenni egy normális, közepesen hajtós tempót, azonban az időnként beiktatott pihenőkkel, az egyszer-kétszer rossz ütemben vett levegővétellel, helyenként előforduló technikai hibákkal végül szétforgácsoltam magam. A végeredmény 188 ismétlés lett 10 perc alatt. Ami, ha belegondolok, hogy volt egy nagyon makacs vállsérülésem és szintén borzalmasan makacs vizsgaidőszakom a nemzetvédelmin, akkor egyáltalán nem rossz teljesítmény. Sőt, nagyon örülök neki.
A teszt végeztével általában végigkérdezzük a kedves Elvtársakat, hogy ki mennyivel végzett. És ilyenkor mindig meglepődök a kapott válaszon: CSAK 16 kilóssal dolgoztam, és CSAK 125 ismétlést sikerült végrehajtanom. Miért mondod azt Elvtárs, hogy CSAK? Miért degradálod az eredményed? Azt hiszed, hogy bármelyik Elvtárs ki fog nevetni az ismétlésszámod miatt? Úgy gondolod, hogy szégyenkezned kell azért, mert 16 kilós vassal edzed a tested és a szellemed? Mert mentálisan is fejlődsz, hidd el. Ha 16-os vassal edzel, mert az esik jól, akkor használd azt. Ne legyél olyan birka, mint amilyen én voltam anno, egy ostoba hiúsági kérdésből kreáltam magamnak egy remek, fél évig tartó vállsérülést. Többet akartam, mint amit elbírtam volna. Kemény tanulópénz volt, de megtanultam a leckét.
Néhányan a kezdő csoportból nemrégiben csatlakoztak a haladó csoportunkhoz. Hallgattam őket az öltözőben, elemezgették a kapott eredményeket, és rendre megütötte a fülem a CSAK szó. Megértem őket. Emlékszem, amikor végignéztem egy haladó edzést, és elborzadó csodálattal bámultam a profikat, hogy mire képesek azokkal a nehéz vasakkal. Álomszerűnek tűnt, hogy majd egyszer én is eljutok arra a szintre. És tessék, két év és itt vagyok. Hozzáteszem van még hova fejlődnöm, és ez jó érzéssel tölt el. A kettlebell nem kisállat simogató.
De ez a CSAK csak bántja a fülemet. Elvtárs, ehhez az életmódhoz nagyon kitartónak kell lenni, ne mondogasd magadnak azt, hogy CSAK ennyit meg ennyit tudtam megcsinálni. Nincs rá szükséged.
Nézz tükörbe, és próbáld magad elé idézni a régi Elvtársat. Ugye, hogy lesz különbség? Mert vagy fogytál, vagy erősödtél, vagy szálkásodtál, vagy növekedett az állóképességed stb., ha pedig nem így volt-van, akkor Elvtárs rossz hírem van: valamit rohadt szarul csináltál eddig. Gondold végig: a jelentős többsége az Elvtársaknak nem azért jön kettlebellezni, hogy RKC instruktor legyen belőle. Felejtsd el a CSAKot, dolgozz, gyakorolj, tanuld meg és csiszold folyamatosan a technikát, majd, ha úgy érzed, hogy képes vagy egy nagyobb súllyal is dolgozni (és nem utolsósorban erre Tamás is rábólint), akkor állj neki, és ragadd meg a lehetőséget. De ne mond azt, hogy CSAK!
16 kilós súllyal kezdtem, most kétkezes swinghez már kell a 28-as vas, mint ahogy időnként a török felálláshoz is. Annyit adott nekem a kettlebell, hogy úgy döntöttem kipróbálom magamat Kyokushin karatéban, biztos vagyok benne, hogy óriási hasznát fogom venni a kettlebellen megszerzett erőnek és állóképességnek. Itt a példa rá, hogy lehet így is csinálni.
Nincs kifogás, nincsCSAK!
Fogd meg azt a kurva vasat, dolgozz, izzadj, ha kell vérezz. DE nincs CSAK!
Ezúton szeretnék gratulálni a kedves Elvtársnőknek, hogy milyen derekasan állták a teszt kihívásait, valamint a jéghideg Húsvéti locsolós szódát!
A teszt végeztével általában végigkérdezzük a kedves Elvtársakat, hogy ki mennyivel végzett. És ilyenkor mindig meglepődök a kapott válaszon: CSAK 16 kilóssal dolgoztam, és CSAK 125 ismétlést sikerült végrehajtanom. Miért mondod azt Elvtárs, hogy CSAK? Miért degradálod az eredményed? Azt hiszed, hogy bármelyik Elvtárs ki fog nevetni az ismétlésszámod miatt? Úgy gondolod, hogy szégyenkezned kell azért, mert 16 kilós vassal edzed a tested és a szellemed? Mert mentálisan is fejlődsz, hidd el. Ha 16-os vassal edzel, mert az esik jól, akkor használd azt. Ne legyél olyan birka, mint amilyen én voltam anno, egy ostoba hiúsági kérdésből kreáltam magamnak egy remek, fél évig tartó vállsérülést. Többet akartam, mint amit elbírtam volna. Kemény tanulópénz volt, de megtanultam a leckét.
Néhányan a kezdő csoportból nemrégiben csatlakoztak a haladó csoportunkhoz. Hallgattam őket az öltözőben, elemezgették a kapott eredményeket, és rendre megütötte a fülem a CSAK szó. Megértem őket. Emlékszem, amikor végignéztem egy haladó edzést, és elborzadó csodálattal bámultam a profikat, hogy mire képesek azokkal a nehéz vasakkal. Álomszerűnek tűnt, hogy majd egyszer én is eljutok arra a szintre. És tessék, két év és itt vagyok. Hozzáteszem van még hova fejlődnöm, és ez jó érzéssel tölt el. A kettlebell nem kisállat simogató.
De ez a CSAK csak bántja a fülemet. Elvtárs, ehhez az életmódhoz nagyon kitartónak kell lenni, ne mondogasd magadnak azt, hogy CSAK ennyit meg ennyit tudtam megcsinálni. Nincs rá szükséged.
Nézz tükörbe, és próbáld magad elé idézni a régi Elvtársat. Ugye, hogy lesz különbség? Mert vagy fogytál, vagy erősödtél, vagy szálkásodtál, vagy növekedett az állóképességed stb., ha pedig nem így volt-van, akkor Elvtárs rossz hírem van: valamit rohadt szarul csináltál eddig. Gondold végig: a jelentős többsége az Elvtársaknak nem azért jön kettlebellezni, hogy RKC instruktor legyen belőle. Felejtsd el a CSAKot, dolgozz, gyakorolj, tanuld meg és csiszold folyamatosan a technikát, majd, ha úgy érzed, hogy képes vagy egy nagyobb súllyal is dolgozni (és nem utolsósorban erre Tamás is rábólint), akkor állj neki, és ragadd meg a lehetőséget. De ne mond azt, hogy CSAK!
16 kilós súllyal kezdtem, most kétkezes swinghez már kell a 28-as vas, mint ahogy időnként a török felálláshoz is. Annyit adott nekem a kettlebell, hogy úgy döntöttem kipróbálom magamat Kyokushin karatéban, biztos vagyok benne, hogy óriási hasznát fogom venni a kettlebellen megszerzett erőnek és állóképességnek. Itt a példa rá, hogy lehet így is csinálni.
Nincs kifogás, nincs
Fogd meg azt a kurva vasat, dolgozz, izzadj, ha kell vérezz. DE nincs CSAK!
Ezúton szeretnék gratulálni a kedves Elvtársnőknek, hogy milyen derekasan állták a teszt kihívásait, valamint a jéghideg Húsvéti locsolós szódát!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)